Ahogy McCrory fogalmazott – színházi hátteréből merítve – „pszeudo-dokumentarista stílusban” alkotta meg a sorozatát, és bár a képek megrendezett jelenetek, mégis életszerűnek hatnak. A sorozat középpontjában a mindennapok apró, mégis jelentőségteljes pillanatai állnak. McCrory úgy alakítja át a valóságot, hogy a nézők könnyen azonosulhassanak a képekkel, és elgondolkodjanak saját párkapcsolatuk dinamikáján.
A sorozat az öregedés témáját is érinti, amely a nyugati kultúrában sokszor háttérbe szorul vagy tabunak számít. McCrory felhívja a figyelmet az időskor szépségeire és nehézségeire, valamint arra, hogy az öregedés nem feltétlenül jár együtt a jelentéktelenség vagy az elhagyatottság érzésével. A PaperLab Galériában látható 16 fotó egyszerre sugároz intimitást és univerzalitást, és arra ösztönzi a nézőket, hogy szembenézzenek saját érzelmeikkel és tapasztalataikkal.
A Jelenetek egy házasságból című sorozat filmszerűen ábrázolja a hosszú távú kapcsolatok összetettségét és azokat a kihívásokat, amelyekkel a párok szembesülnek. „Minden a pandémia csúcspontján kezdődött. Elhatalmasodott rajtam a félelem, hogy elveszíthetem a férjemet, Dont, ezért úgy döntöttem, a fényképezéshez fordulok, hogy kifejezésre juttassam az érzelmeimet, és hogy megbirkózzak az időszakot átjáró bizonytalansággal. Ami kezdetben egy egyszeri kísérletnek indult, hamarosan egy sokkal nagyobb projektté nőtte ki magát, amelynek célja a 43 éves házasságunk hétköznapi és rendkívüli pillanatainak megörökítése volt. – vallott a művész a széria személyes indíttatásáról. – Don eleinte vonakodott, de éreztem, hogy rá tudom venni, hogy részt vegyen.
A színházi hátteremre támaszkodtam, a történetvázlatok, a beállítások, a világítás és a ruházat segítségével pedig gondosan meg tudtam tervezni minden egyes fényképet. A fotók elkészítésének folyamata érzelmileg és fizikailag is összetett volt, de végül közelebb hozott minket egymáshoz mint pár. Nevettünk, sírtunk, veszekedtünk és szeretve éltük meg az egész élményt. Most, hogy egy mély levegőt veszünk és a világ elé tárjuk a művünket, mindketten érzünk egyfajta veszteséget. Ugyanakkor hálásak vagyunk a lehetőségért, hogy valami értelmeset és mélyrehatót hozhattunk létre együtt. Összességében a projektünk egy rendkívüli utazás volt, amely lehetővé tette számunkra, hogy egyénként és párként is fejlődjünk.”
