Az akarat diadala - WINTER?S BONE - A HALLGATÁS TÖRVÉNYE

Jennifer Lawrence

A Winter?s Bone-nak olyan atmoszférája, olyan feszült hangulata van, mint amikor egy csoport láthatóan rettentő mérges ember vesz körül bennünket, de nekünk fogalmunk sincs, hogy mi rosszat tettünk. A filmben a kör közepén egy tizenhét éves lány áll, körülötte meg az isten háta mögötti, hegyvidéki tanyavilág amfetaminkészítő keménylegényei: annyi gyűrött, smirglibőrű, rosszarcú figura, hogy a mezőkovácsházi Rókalyuk Hörpintő teljes törzsközönsége kisiskolás önképzőkör hozzájuk képest ? ők ráadásul akkor sem tűnnének annyira veszélyesnek, mint amerikai kollegáik, ha a helyi csapos közölné velük, hogy mostantól csak bodzaszörp és almakompót van a féldekás meg a csapolt sör helyett. A velük szemben álló lánynak az apját kéne megkeresnie, vagy legalább bizonyítania, hogy halott, mert ha a férfi igazolatlanul távol marad a bíróságról tárgyalása napján, a törvény elveszi az óvadékként feltett családi házát, és akkor a három hátrahagyott gyereknek és a feleségnek nem lesz hová mennie. Csakhogy senki sem szeretne a lánynak semmit sem mondani arról, merre lehet az apuka, és egyre dühösebbek lesznek attól, hogy a kérdései miatt egyáltalán beszélniük kéne róla. A félbolond anyuka mellett és a köddé vált apa miatt hirtelen családfenntartóvá is váló lány viszont nem törődik a haragjukkal, a fenyegetéseikkel és az öklük keménységével, sem a hallgatás ki nem mondott törvényével, csak menetel, amíg meg nem tudja, mi a helyzet az apjával. Az akarat diadala ? ez is lehetne a film címe, ha azt nem használták volna már fel annak idején minimum kétséges tisztaságú célokra.

A Winter?s Bone tehát egy elég egyszerű archetípust bont ki: valaki mindenképpen azt a méhkast akarja bolygatni, amelyiket a legkevésbé kellene, és ezt senki nem nézi jó szemmel. Nem arról van tehát szó, hogy iszonyatosan érdekes lenne a sztori; de a Nick Cave különféle műveire hajazó hangulat, a színészek, meg a szikár, de nagyon jól eltalált forgatókönyv el is viszik az egész filmet. A pokróc-durvaságú népséget többnyire amatőr színészek játsszák, és hiányzik is belőlük minden manír és modor ? de a legjobb persze a főszerepet játszó, joggal Oscarra jelölt Jennifer Lawrence: úgy játssza a megkeményített muszáj-felnőtt kislányt, hogy amikor egyszer a szája szélei úgy fél milliméterrel feljebb húzódnak, mint a közepe (vö. ?mosolyog?), az tőle már üdvrivalgástól kísért boldogságkitörésnek tűnik. Épp e keménység miatt szép az a jelenet a film csúcspontján, a lány kálváriájának utolsó állomásán, amikor egyszerre csak kiszakad belőle a teljes, elnyomott gyerekkor, meg minden, valahová mélyre odafagyott érzelem.

A rendező Debra Granik persze nem csak a sztorira meg a hangulatra koncentrált, de a társadalomrajzra is: elég hatásosan fest le néhány túlélési stratégiát a társadalom pereméről. Az anyáét például, aki úgy döntött, hogy inkább néma, csendes őrültként éli le az életét, hogy ne kelljen tudnia arról a mocsokról, ami körülveszi. A lányét, aki a puska használatára tanítja kistestvéreit, hogy legalább egy pár mókust tudjanak lőni ebédre ? meg azért amúgy sem árt, ha értenek majd a puskához. Az apa, aki képtelen jól dönteni a család és az egyetlen elfogadott életforma, a droglabor működtetése és az azzal járó törvényen kívüliség között; meg a másik család, akik viszont jobb híján mind kiveszik a részüket az iparból.

Egészen olyan, mintha alig történne valami a filmben ? közben mégis kinyílik előttünk jó néhány sors, egy sajátos életforma, az érzelmi kötődések alig látható, de érezhető sokasága és egy kikényszerített felnőttkorból egyszerűen csak felnőtté válás története. És ez egyáltalán nem kevés.