Akit érdekel az életem, az rám talál a világ végéről is

A kiállítás alapját a tavalyi documenta fifteen-en szereplő művek, valamint a prágai biennálén kiállított munkák adják. Mindenképp érdemes most ellátogatni erre a kiállításra, hiszen az alkotások zöme a közeljövőben különféle múzeumi gyűjteményekbe kerül, ami azt jelenti, hogy hosszú idő, néhány év el fog telni, mire újból displayen lesznek.

E kiállítás ráadásul jó alkalom arra, hogy az alkotó különböző időszakban készült munkáit egy térben lássuk. A falakon szerepelnek azok a korai művek, amelyeken még nem jelennek meg „magyarázó” szövegek, egy festmény a „kék korszakból”, valamint néhány olyan alkotás, amelyek már erős állításokat tartalmaznak. Ha e műveken kronologikusan tekintünk végig, akkor látszik, hogy az alkotó egyre határozottabban és harsányabban fogalmazta meg véleményét a világról, és mintha a közlésvágy is fokozatosan felerősödött volna benne. Festményei az idő előrehaladtával váltak egyre narratívabbá, valamint a személyes indíttatású munkákban egyre erősebbé vált a társadalomkritikus hangvétel is. És bár a képein mindig saját történeteit komponálta – ahogy mondta is, Én az életem történetét festem –, szubjektív szűrőjén keresztül társadalmi kérdéseket is feszegetnek ezek a kompozíciók. Ahogy a Ludwig Múzeum is írja: „Omara nem mások, hanem kizárólag a saját nevében beszél, de a néző mégis tisztában van azzal, hogy kijelentéseinek címzettje az egész társadalom”.

Bár saját traumáiról és az őt ért sérelmekről festett, képei mindig sajátos nézőpontból szólnak a cigány kisebbség sorsáról is. Személyes narratívába szőtt festményei gyakran kommentálnak politikai eseményeket, és kritizálják a magyarországi romákkal szembeni rendszerszintű megkülönböztetést. Az 2008–2009-es romagyilkosságokat feldolgozó képe például igen erős hangot üt meg, miközben rámutat a többségi társadalom rasszista, előítéletes viselkedésére is. Az Ó de sajnállak benneteket soha nem tudjátok meg mi az hogy jó embernek lenni... című képen az őt ért diszkriminációnak ad hangot, miközben a személyes eset általánosan is értelmezhető. Egy videóinterjúban, ami most a Longtermhandstandban is látható, Omara elmeséli, ahogy turbánt viselve sétált egy budapesti szállodába, hogy találkozzon az indonéz nagykövettel, amikor két rendőr megállította és elkérte az igazolványát, mert hajléktalannak nézték. A videóban hozzátette:

„Ha tudnák, hogy pénzt keresek tőlük, nem aláznának meg.”

És bár Omara saját élettörténetét feldolgozó képei a halmozottan kisebbségi lét, szegényként, romaként, nőként, anyaként átélt megpróbáltatások lenyomatai, őt magát mégsem sorolhatjuk a cigány művészekhez. Omara képei nem roma festmények, Oláh Mara pedig nem cigányfestő. Az ő képeiből hiányzik ugyanis az a fajta naivitás és primitivizmus, ami a cigány művészet sajátja, valamint a mágikus miszticizmus sem jelenik meg nála, hiszen Omara festményei konkrét és direkt állításokat tesznek, semmit sem hagynak homályban. A művek harsány őszintesége sajátos kortárs nyelvet eredményezett, és bár az alkotót gyakran sorolják a naivokhoz, ő valójában kilóg minden kategóriából.

„Öntörvényű, izgalmas személyiségének meghosszabbítása festészete” – ez a Longtermhandstandban kiállított anyagából is világosan látszik. A most látható műveken keresztül képet kaphatunk arról, hogy Omara milyen varázslatos, magával ragadó karakterrel bírt. Azzal pedig egészen lenyűgöző szembesülni, hogy élete minden egyes momentuma és gesztusa maga a totális művészet, létezése pedig a haláláig tartó, végeláthatatlannak hitt performansz. A festmények ezáltal tulajdonképpen dokumentációkká válnak, amelyek rögzítik és konzerválják az adott életeseményt/performanszt. Autentikus, ösztönös művész volt, aki sosem gondolkodott a szerepén, de mindig tisztában volt azzal, hogy művészet az, amit csinál.

Művészete tulajdonképpen a múzeumokat és a művészeti intézményeket is kritika tárgyává teszik – leginkább erről szól most a Longtermhandstand kiállítása is. A kiállított anyag rámutat, hogy Omara hangosan felszólal a művészeti szcéna diszkriminatív voltával szemben, és helyet követel magának a kortárs színtéren nem mint roma alkotó, hanem mint kortárs művész. Akciói és festményei megzavarják a művészeti intézmények normatív magatartását, rámutatnak a szcéna kirekesztő voltára. Immerzív megnyilvánulásaival Omara elég határozottan lépett be a művészeti világba, miközben akcióival és képeivel folytonosan rámutatott a művészeti szcéna hierarchizáltságára.

A kiállítás június 1-jéig látogatható.