Aki ismerte Józsefváros népét – 100 éve született Fejes Endre

Nehéz időkben született, a világválság a pesti Józsefvárost sem kerülte el, a négy polgárit végzett fiú örülhetett, hogy akadt szabómester, aki felfogadta inasnak, mégsem lett belőle úri szabó, tizenhét évesen inkább vasesztergályosnak tanult a Fuchs-gyárban. Azután jött a háború, s a munkásfiút behívták katonának, de megszökött, bujkált, míg csak el nem vonult a front, azután az elcsendesült tavaszon jobbnak látta, ha messzire megy innen. Nyugat-Európa sem ocsúdott fel még a rettenet éveiből, de ott legalább másféle világ készülődött, mint nálunk. Megpróbált élni a németeknél, egy kicsit Párizsban, azután Hollandiában meg Belgiumban, ahol keresték a szénbányászokat, de a földmélyi munka helyett kedvesebb volt Itália kék ege. Négyévnyi vándorlás után, 1949-ben hazajött. Akkor látta, hogy hová! És újra nekivágott Nyugatnak, de elkapták, tiltott határátlépésért Kistarcsán tölthetett nyolc hónapot. Amikor kiszabadult, Angyalföldön lett vasesztergályos.

Sokat mesélt ezekről a megélt idejéről Fejes Endre a Rákóczi úti Marika presszó asztalánál, ahol szinte naponta találkoztam vele a hatvanas években. Itta a dupla feketét, szívta a cigarettát, füstjétől hunyorogva, kemény szavakkal mesélt, ahogy Józsefváros lakóiról is, embereiről, akik között élt, akiket olyan jól ismert utcákról, terekről, műhelyekből, mesélt róluk szóban és mesélt remek novelláiban, regényeiben is. Szerette őket, fájt neki életük nyomorúsága, perelt értük örökké a világgal. Perelt, mert látta a sorsukat, s perelt, mert nem azt ígérték nekik a háború utáni Magyarországon, amit élniük kellett a szocializmusban. Keserű líraisággal, tömör stílusával írt Pék Máriáról, Hábetlerékről, Janijuk tragédiájáról, Cserepes Margit szerencsétlen házasságáról, a Sötét ruhás fiúról, aki görög diplomatának adta ki magát, hogy felnézzenek rá a nők, és szerelmet kapjon, fénylő szerelmet, de gyilkossá tette a végzete, írt Vonó Ignácról, aki megjárta az első világháborút, s kacska keze miatt szerencséjére altiszt lehetett, mindent tudott vágyaikról és bukott reményeikről. Senki sem írt alaposabban és értőbben róluk.

A hazudós című novellája meg az első elbeszéléskötete 1958-ban azonnal az olvasók kedvelt írójával tette. Akkor már csak az írásaiból élt, ontotta magából a történeteket, s négy év múlva óriási szenzáció lett regénye, a Rozsdatemető, egy egyedülálló stílusú, csodálatos tömörségű családregény, amelyben Fejes felölelte a századelőtől történelmünk hétköznapjait egy józsefvárosi munkásfamília tükrében. A regény először botrányt keltett a hivatalos körökben, hiszen Fejes azt vetette a kor szemére, hogy az a réteg, amelyik mindig is a terheket viselte, a megváltozott világban sem került jobb sorba, az, hogy övé a hatalom, csak merő propaganda. A megrendültséget támadásnak vélték, de a kritikai csatározások a Rozsdatemetőnek meghozták az elismerést, írójának a Kossuth-díjat, és ami fontosabb, a regény nemzetközi sikerét.

Némelyik prózai művéből dráma született vagy tévéjáték. Legtöbben talán a Jó estét nyár, jó estét szerelem című zenés darabra emlékezhetnek, amelynek éppen akkorra időzítették reprízét, amikor az író a kilencvenkettedik születésnapját ünnepelheti. A bemutató a Pesti Színházban meg is történt, a születésnap azonban gyászba fordult, mert Fejes Endre augusztus 25-én meghalt. Régóta ágyban fekvő beteg volt, már távol az irodalmi élettől, de munkái megjelentek, s a megbecsülések sem maradtak el. Állami kitüntetések mellett talán a Józsefváros Becsületrendjének örült legjobban, vagy a nem sokkal előbb elnyert Prima Primissima díjnak, s a már betegágyánál átadott Babits Mihály Alkotói Emlékdíjnak.

Fejes Endre különleges stílusát a költőiségével együtt is szikár tömörségű és szinte zeneileg komponált mondatok jellemzik. Figurái iránti együttérzését, szemérmesen, érzéketlenségnek álcázza, ezért nem ő, hanem az olvasó kerül a meghatottság állapotába. Alakjai a pesti utca, a józsefvárosi környék nyelvét beszélik, ez a pesti kerület Fejes terrénuma, még akkor is, ha a történet Belgiumban vagy Párizsban játszódik. Ahogy a népi írók behozták a magyar irodalomba szülőföldjük tájnyelvi világát, úgy hozza be Fejes is a magáét és embereiét.

Fejes Endre most ment el közülünk, de már évek óta csend van körülötte. Törjük meg ezt a hallgatást, vegyük elő a műveit, s olvassuk újra napjainkban is tanulsággal szolgáló történeteit!

Szakonyi Károly írása az Írók lámpafénynél című kötetben jelent meg.

A nyitóképen Fejes Endre. Fotó: Fortepan / Hunyady József