Onnan jönnek tehát, ahonnan több, később mainstreammé lett kulturális vállalkozás: a földalatti szférákból. Mindvégig a nem-hivatalos kulturális trendekből dolgoznak, hivatásos és félhivatásos szereplőkkel, akik valamiképp kötődtek ehhez a kultúrához. Érdekes volt, sőt bizarr: többször aludtam el előadásukon, az Alvószínház című, direkt ebből a célból létrehozott produkciótól eltekintve is, zavartak az etno-techno-retro kencék, és nem kifejezetten dob fel ebben a tálalásban a didzseridoo, vagy a theremin hangja sem. Aztán látványos, színes-szagos réteg produkciókkal rukkoltak ki a Trafó meg a Műcsarnok falai között, és addig erősködött Vajdai Vilmos, hogy kísérletező színházat csinál, míg bejött neki. Tavaly híre ment, hogy a SüssFelNap nevű műintézményben heti rendszerességgel nyerik meg ügyüknek a fiatalokat, és egyre jobb az élmény. Nyáron aztán a Művészetek völgyében, nyilván magukat is karikírozva, a Minden rossz varieté-vel dobtak egy hatost. Szem nem maradt szárazon, hegy-völgy ettől volt hangos, ismert színészek, írók, előadóművészek állítottak új színházi határokat.
Most pedig itt van ez a Keresők, renitens budapesti mese a kávézók és házibulik egykedvű anti- és tucathőseiről. Ráadásul rádiójáték, eredeti hanggal színpadra alkalmazva, ami valószínűleg kimeríti a forradalmiság kritériumát. Molnár Péter írta, aki volt már politikus, médiatudós (egyiknek sem unalmas), és a Tilos az Á-ban is sokszor megfordult annak idején. New York-i házibulikon is lehet vele találkozni. Most új, ám ismerős élethelyzeteket tár elénk: a nagy tespedésben mindenki egy másik embertől várja az üdvözülést, mert nem tudják, hogy a párhuzamosok csak a végtelenben találkoznak. Nem szeretni, hanem szeretve lenni akarnak, miközben a misztikus Szorongás RT ügynökei leselkednek rájuk minden mobiltelefon mélyén, minden fellibbenő függöny mögött, hogy beadhassák végre a boldogtalanság-szérumot. Finoman beidéződnek olyan közösségi játékok is, mint az ügynök-cécók, vagy az urbán-környezetvédelmi mozgalom, de közben mindenkit csak önkeresése extázisa érdekel.
Turi Tamás, Peer Krisztián és Vajdai Vilmos készítették az írásból a hangjátékot, amelyben Halász Péter is szerepelt (az ő emlékének ajánlották az előadást az alkotók), és amit nem akartak bemutatni a finálé miatt, mert abban az ORTT testületét küldik el melegebb vidékre musicalben elbeszélve, cseppet sem finoman. Miután Halász Péter színházcsináló meghalt, mégis bemutatták, már hozzátéve a felhívást, miszerint a művészi szabadságból kifolyólag olyan szavak és kifejezések is előfordulhatnak a darabban, amik sértik a hallgatókat. Ez a politikailag korrekt aktus az előadásban is benne maradt, sőt keretmotívumot szolgáltat bemondóstul.
A színpadi verzió megtekintése nagy koncentrációt igényel a nézők részéről, a színészek részéről még nagyobbat: nem elég, hogy be kellett tanulniuk a szerepet, a szövegüket végigtátogják, mint egy karaoke-show idióta sztárjai, és még a cifra ritmusváltásokra is ügyelniük kell. Néha lelassul a szalag, ugrik a hang és ismétlődik: amolyan triphoposan, igazi verbáldiszkó kerekedik. Részben más szereplőgárda: egy fantombrigád hangjait adoptálják a színpadon lévők, de enélkül is szürreális az egész. Nem elég, hogy Halász Péter hangja borzongatja az idegeket, még az alakja is megjelenik, egy tehetséges dublőr vonszolja magát.
Félelmetes és groteszk, de semmi rossz érzés; nem uralkodik el a belterj, mert - jó a dramaturgia - úgy van tálalva, hogy a másik ember megismerhetőségének utópiája mindenki számára katartikus legyen. A régi multimédia-show itt új színpadi nyelv. A vetített képek és animációk a mátrix világába visznek, a világháló-életérzés fojtogatja a teret. Egy egyszerű, elfordítható lapokból álló háztartási függönnyel, és némi árnyjáték technikával érik el, hogy a reális és álomszerű jelenetek a vetítésen kívül is folytatódhassanak. A fináléra felocsúdunk az újszerűségből, és nem lepődünk meg azon, hogy egy gép tapsol helyettünk. Mi is tapsolunk.
