Te érted a kortárs képzőművészetet? Pátkai Marcell Aki megette a Mona Lisát című regénye már az első pillanatban provokál, és arcátlanul az olvasónak szegezi ezt kérdést. Tengernyi szakirodalom született az elmúlt száz év alatt arról, hogy mi a művészet és ki a művész. Azonban a kérdés sosem veszít érvényességéből. Sőt: az emberek ma talán még bizonytalanabbul közelítenek a műalkotások felé, és egyre gyakrabban kérdőjelezik meg az érvényességüket.

Mitől válik valami műalkotássá? Mi teszi a művészt? És mi fán terem a kortárs művészet?

Az Aki megette a Mona Lisát alapötletét egy izgalmas geg adja. A történet főhőse, Gúla úgy érzi, hogy képtelen egyszerre sikeres és autentikus lenni. Görcsösen próbál megélni a művészetéből, a karakterét azonban nehezen fogadja be a művészeti szcéna. Fontossága azonban ugrásszerűen megnő, amikor egy spontán hazugsággal egy hontalan munkásból, Albertből jordán performanszművészt csinál.

A csavargóból lett performer láthatóan esetlenül mozog ebben a miliőben. Cselekedetei egyre botrányosabbak és furcsábbak, azonban az emberek egyre jobban lelkesednek iránta. Abból az attitűdből tekintenek ugyanis Albertre, hogy amit a művész csinál, az mindig művészet. Elitista hozzáállásuk pedig nem teszi lehetővé, hogy megkérdőjelezzék Albert cselekedeteit.

Úgy érezzük, mintha A császár új ruhája Andersen-mese modern feldolgozásába keveredtünk volna.

Senki nem mer kételkedni Albert művészetében, hiszen ebben a sznob légkörben a hitetlenkedést a hozzá nem értés szinonimájaként kezelnék.

Pátkai Marcell regénye attól zseniális, hogy képes rámutatni, a művészeti világ mennyire zárt, belterjes és sznob tud lenni. Olykor már a cinizmus határait súrolva ábrázolja, hogy a galeristaélet mindennapjai olykor nem is a tulajdonképpeni művészetről, hanem az imázs- és a márkaépítésről szólnak.

Fotó: Lakatos Lajos
A regény ráébreszt, hogy a művészi siker összetevőinek csupán kis töredéke a valódi művészeti érték.

A komikus helyzetekkel teli abszurd szatíra a művészeti világ egyetlen szereplőjét sem kíméli, a regényében mindenkinek görbe tükröt mutat. A kiöregedett galerista csupán üzleti szempont szerint értékeli az alkotásokat. A művészettörténész pedig annyira körmönfontan beszél a műtárgyakról, hogy azt rajta kívül alig érti más. A dús keblű, vagyonos műkereskedőnő nemcsak műtárgyat, hanem szerelmi kalandot is vásárol(na). A művészet támogatói pedig szintén nem a művekre fókuszálnak, hanem arra, hogy minél jobban flancolhassanak a megnyitókon. Ebben a történetben előkerül még az Insta-sztár művész is, aki sikerességét kevésbé a művészi teljesítményének, sokkal inkább az önmenedzselési képességének köszönheti. De Pátkai nem kíméli a kiállításlátogatót sem, aki gyakran csak a pogácsa és a bor miatt esik be egy-egy megnyitóra. 

A szerző izgalmas kontrasztot teremt azzal is, hogy egymás mellé állítja a társadalom perifériájára szorult alakokat a művészeti élet elitista krémjével. Ironizál, de közben azért világosan rámutat arra is, hogy a hírnév, a siker, az anyagi javakhoz való hozzáférés sokszor csak a szerencsén múlik. 

Az Aki megette a Mona Lisát szatirikus hangnemben szilánkokra zúzza a művészet elefántcsonttornyát, és rámutat e világ hívságára is. A cselekmény teli van pörgős jelenetváltásokkal, filmszerű snittekkel, amelyek könnyed módon szórakoztatják az olvasót.

A regény a ponyva nyelvét használja, és főként a cselekményre és a dialógusokra épít. Ugyanakkor ez nem csökkenti az értékét, hiszen a szerző ötletesen és rengeteg humorral építi fel a történetét. Abszurd helyzetkomikumot, karikatúrát, szexbetétekkel megbolondított szerelmi szálakat, groteszk konfliktusokat vonultat fel, amelyekben sokszor Rejtő Jenő stílusára ismerünk rá.

Az is világos, hogy Pátkai magabiztosan mozog ebben a szcénában, jól ismeri annak működési mechanizmusait, íratlan törvényeit. A visszásságok felvillantása pedig nem ítélet a kortárs képzőművészet felett. Ugyan Pátkai a legtöbbször vicces csinál az egész szcénából, mégis: a művészek belső kételyeit és vívódásait, szellemi erőfeszítéseit is láthatóvá teszi. És tulajdonképpen a regény konklúziója is az, hogy azért mégsem lehet akárkiből művész.

Nyitókép: Artkartell/Pátkai Marcell