Cremonában, egy orvos fiaként látta meg a napvilágot, születésének napja pontosan nem ismert, csak az biztos, hogy 1567. május 15-én keresztelték meg. Első zeneóráit szülővárosa katedrálisának karnagyától vette, megismerkedett a polifon szerkesztési móddal, hegedülni és énekelni tanult, első motettái és madrigáljai (többszólamú énekelt művek) tizenöt éves korában jelentek meg. 1590-ben a mantovai Gonzaga herceg énekese és gambajátékosa lett (a gamba hathúros vonós hangszer), 1601-ben elnyerte az udvari karmesteri állást. A herceg felismerte Monteverdi zsenialitását, minden eszközzel támogatta, ő pedig hálából – bár szerződése nem kötelezte erre – sok zeneművet írt pártfogójának. Számos útjára elkísérte Gonzagát, a tizenöt éves háború alatt, 1595–96-ban Magyarországon is járt, jelen volt Esztergom ostrománál. 1599-ben megnősült, és bár három gyermeke született, feleségét hamar elvesztette.
Első operáját, egyben a műfaj egyik legelső darabját Orfeo címmel 1607 farsangjára komponálta, Alessandro Striggio szövegkönyvére. A mű Orfeusz történetét meséli el, aki az alvilágba indul feleségét, Euridikét megmenteni. Bár ebben még megtalálhatók a tradicionális „favola pastorale”, a régi olasz pásztorjáték-irodalom elemei, Monteverdi már korának minden harmóniai és hangszerelési eszközét mozgósította. A drámai szerepű operazenekar, a recitativo és a bel canto arioso típusával megteremtette a műfaj évszázadokon át érvényes hagyományát. Merész disszonanciákat, váratlan modulációkat alkalmazott, amelyekkel a történet drámai fordulatait támasztotta alá. Wagnert megelőzve használta a vezérmotívumot, dalműveiben ugyanazzal a motívummal jellemzett bizonyos drámai szituációkat, ha azok többször ismétlődtek. Műveiben a recitativók közé áriákat, kórusokat és táncokat iktatott be, drámai hatású hangszíneket alkalmazott, az Orfeóban például az alvilág árnyait komor harsonákkal idézte. Kortársai közül elsőként ismerte fel a szöveg fontosságát, „a beszéd a harmónia ura, nem pedig szolgája” – vallotta. 1624-ben írta Tasso nyomán Tankréd és Klorinda párviadala című drámai darabját, amely a barokk zenében először használta a pizzicatót (a húrok nem vonóval, hanem ujjal, pengetve való megszólaltatása).
Sikeresen ábrázolta az érzelmek erejét Arianna című operájában is, melyet az új herceg, Francesco Gonzaga és Savoyai Margit hercegnő esküvőjére komponált, de a darabból csak Arianna lamentója maradt az utókorra. A fukar herceg nem részesítette tehetségéhez méltó javadalmazásban világhírű zenészét, aki huszonegy Mantovában eltöltött esztendő után lemondott, és örökre hátat fordított az udvarnak, ahol sok dicsőség, de még több szenvedés és félreértés kísérte életét.
Monteverdi 1613-ban a Velencei Köztársasághoz szegődött, a Szent Márk-székesegyház zenei igazgatója lett, ami nagyobb elismertséggel és kedvezőbb alkotói feltételekkel járt. Sorra születtek alkotásai, rövid idő alatt négy operát is írt Európa első operaházának, amely 1637-ben nyílt meg Velencében, bár állása egyházi zene komponálására kötelezte. Sokat kísérletezett a térbeli hangzással is, a kórusokat külön karzatokra telepítette a székesegyházban. Egyházi zenéjének kiemelkedő alkotásaként tartják számon Mária-vecsernyéjét, a Vespro della Beata Verginét. Az Itáliában 1629 és 1632 között pusztító pestisjárvány mélyen megrendítette, olyannyira, hogy 1632-ben pappá szenteltette magát. Felesége után orvos fiát is majdnem elvesztette, akit egy tiltott könyv elolvasása miatt az inkvizíció elé hurcoltak, és csak hosszas utánajárás után sikerült kiszabadítania.
Monteverdi munkásságának csúcsa 1642-ben keletkezett utolsó operája, a Poppea megkoronázása, egyben az első opera, amelynek cselekménye mitológiai történet helyett valós történelmi eseményeken alapul. A főszereplő Poppea, aki ráveszi szeretőjét, Néró császárt, hogy taszítsa el feleségét és ítélje halálra tanítóját, Senecát. A császárkori Rómában játszódó zenemű indulatokat, tragikus, drámai és komikus elemeket jelenít meg, szereplői nem pozitív figurák, bár mindegyikük rendelkezik megnyerő vonásokkal. A cselekménye akár a korabeli Velencében is játszódhatna, hangsúlyos benne a világ közelgő összeomlásának képe, de hirdeti a szerelem örök hatalmát is. Monteverdi ebben az alkotásában világképét is összefoglalta: hitet tett amellett, hogy az igazságot minden körülmények között tiszteletben kell tartani. A darabot a 17. század közepétől szinte elfelejtették, s csak a 19. század végén fedezték fel újra.
A népszerűsége ellenére szerény muzsikus ekkoriban már sokat betegeskedett, és 76 évesen, 1643. október 29-én meghalt. Gyorsan elfelejtették, csak évszázadokkal később fedezték fel újra. Ekkorra műveinek nagy része megsemmisült, húsz ismert színpadi művéből csak néhánynak a zenéje maradt ránk. Az Orfeo első külföldi előadása 1904-ben volt Párizsban, csaknem háromszáz évvel az ősbemutató után. A Magyar Állami Operaházban 1936-ban mutatták be, Palló Imrével a címszerepben. Az Odüsszeusz kéziratát 1881-ban, az Poppeáét csak 1888-ban fedezték fel – utóbbi címszerepét 1968-ban Házy Erzsébet énekelte óriási sikerrel az Operaházban.
Monteverdi nevével az 1980-as évek közepén Jeles András rendező független színházi társulatot hozott létre (Monteverdi Birkózókör), az 1991-ben alapított hazai régizenei együttes nevét az Orfeo első teljes magyarországi előadása után vette fel. Az operához Fischer Iván karmester néhány éve új befejezést komponált.
Nyitókép: Claudio Monteverdi arcképe, ismeretlen festő munkája. Forrás: Austrian Archives via AFP
