Miképpen kerültél a népzene közelébe? A családod életében fontos szerepet játszik a zene, illetve a népi hagyomány?
A szüleim és a nagyszüleim között senki sem játszik hangszeren, viszont a dédpapám, akit én már sajnos nem ismertem, citerázott. Úgyhogy valószínűleg innen jön a zenei érdeklődés és tehetség, a népi hagyomány szeretete pedig: falusi környezetben nőttem fel és hagyománytisztelő családban élek, viszont ezt nem úgy kell elképzelni, hogy otthon népviseletben járunk vagy járt mondjuk a nagymamám. Ez az egész inkább onnan eredeztethető, hogy születésem óta imádom a zenét, és amikor megszólalt valamilyen dallam, én már nyomtam is a bugit. Ezt látva a szüleim már négyévesen beírattak táncolni, méghozzá balettra, amiből később magam váltottam néptáncra. Szóval nem volt olyan, hogy valaki a kezembe adta a hegedűt vagy viseletbe öltöztetett.
Azért terelgettek a szüleid, hiszen már négyévesen balettozni jártál.
Látták, mennyire szeretem a zenét. Nálunk a faluban sokszor rendeztek bálokat, és apukám már egész kiskoromban vitt az ölében és táncoltatott, nekem pedig ritmusra járt a lábam. Épp múlt hétvégén volt a falunkban búcsú, ahol a rokonokkal nézegettük a régi képeket és megtárgyaltuk, hogy cumisüveggel a számban is táncoltam már. Ha visszagondolok, nem csoda, hogy a szüleim minél előbb beírattak táncolni? A közeli városba, Zalaszentgrótra jártam balettozni, később pedig nem is volt kérdés, hogy átváltsak-e néptáncra, hiszen nagyon közel állt hozzám.
Emellett hétévesen már hangszeren is tanultál. Először furulyázni, aztán jött a hegedű. Miért épp a hegedűt választottad?
Először furulyázni tanultam, mivel azt javasolták a szüleimnek, hogy alaphangszerként tökéletes a furulya, amíg a gyerek nem dönti el, mit is szeretne. Nekem amúgy nagy álmom volt a zongora, de nem volt lehetőségünk arra, hogy betegyünk a házba egy nagy zongorát. Tehát az volt a legnagyobb probléma vele, hogy nem fért volna el, ezért azt mondták a szüleim, hogy ha mindenképpen váltani szeretnék, akkor egy kisebb hangszerre essen a választásom. A furulyatanárom pedig hegedűt is oktatott, és egyik alkalommal, mikor megérkeztem az órámra, még ott volt az előttem lévő diák, aki hegedült. Már pakolta el a hangszerét, mikor megkérdeztem, megnézhetem-e, ő pedig igent mondott, így megsimogattam, megpengettem és azonnal tudtam: nem kell nekem se zongora, se furulya, nekem a hegedű kell!
Miért volt ez olyan egyértelmű?
Mert annyira tetszett a formája, illetve az, hogy négy húr van rajta. Rettentő kíváncsi voltam rá, hogy lehet hangot kicsikarni belőle. A kíváncsiság hajtott. Abba bele se gondoltam, hogy nehéz lesz-e rajta játszani, meg igazából már akkor is szerettem a kihívásokat, mindenféle szakkörre és versenyre eljártam, és akárcsak azok, a hegedű is izgatta a fantáziámat. Aztán annyira megszerettem, hogy teljesen hozzám nőtt, és úgy látszik, egy életre mellettem is maradt.
Jól megfért a mindennapjaidban egymás mellett a zene és a tánc?
Természetesen. Annyira egymásra épül, szorosan él egymás mellett, vagy inkább együtt a kettő, főleg a néptánc és a népzene, hogy igazából azt sem tudnám megmondani, melyik a fontosabb. Maradjunk is abban, hogy ez a kettő remekül kiegészíti egymást, én pedig mindkettőből olyan töltést kaptam már gyermekkoromban, amit sosem fogok elfelejteni.
Volt szó eddig táncról, illetve zenélésről, de az éneket sem hagyhatjuk ki, hiszen tizennégy évesen már a Bartók Rádióban énekeltél népdalokat a Hungaroton hangjátékban. Miképpen jöttél rá, hogy énekelned kell?
Sokáig, ha zenéről volt szó, csakis a hegedűre tudtam gondolni. Semmi más nem létezett, csak a hegedű. Klasszikus, aztán népi hegedű ? hiszen időközben műfajt váltottam ?, meg azért néha a furulya, illetve a cimbalom. Igen, cimbalmozni is tanultam? De mindezek mellett nagyon szerettem énekelni is, csak soha nem mertem mások előtt. Nem tudom, mi volt ennek az oka, talán volt bennem valamilyen ezzel kapcsolatos szorongás, mígnem egyszer úgy döntöttem, hogy egye fene, énekelek.
Bíztatott valaki vagy magadtól hoztad meg ezt a döntést?
Már gyermekkorom óta van egy mesterem, ifj. Horváth Károly, Karcsi bácsi, aki Zala megyében tanít és felkarolt engem, mert látta bennem az elszántságot és a lelkesedést a népzene iránt. Na, ő bíztatott. Azt mondta egy fellépés alkalmával, hogy nagyon szeretné, ha énekelnék, mert tudja, mi van bennem. Akkor kezdtem el énekelni és hamar rájöttem arra is, milyen jó énekelni és hegedülni egyszerre. Ez persze nagyon nehéz, de annyira ráállt a kezem, a fülem, mindenem, hogy azóta képtelen vagyok a kettőt szétválasztani. Most már csak úgy tudom magam elképzelni, hogy Laposa Julcsi énekes, prímás.
A hegedű kapcsán említetted a műfajváltást. Hogy történt a klasszikusról népi hegedűre való váltás?
Már a klasszikus tanulmányaim végéhez közeledtem, mikor megtörtént. Zalaszentgrótra jártam hegedűórára, de a zalaegerszegi Mindszenty József Gimnáziumban tanultam és mivel kollégista voltam, nem jártam haza minden nap. Az órákra viszont mindig elmentem, mert imádtam a hegedűt és a tanáromat is, de mikor ő nyugdíjba ment, hiába kerestem klasszikus hegedűtanárt Zalaegerszegen, azt éreztem, ez az egész számomra már véget ért. És a néptánccsoporttal épp turnéra indultunk Franciaországba, ahova egy népzenekar és Karcsi bácsi is jött, aki egyből hegedűt adott a kezembe, hogy játsszak népzenét. Végül aztán az ő javaslatára és segítségével iratkoztam be a zalaegerszegi zeneiskolába, már népi hegedűre. Úgyhogy elég hirtelen jött ez a váltás, de minden adta magát.
Akkor ez nem tudatos döntés volt?
Nem. Annak persze tudatában voltam, hogy lezárult egy korszak, de még csak tizenhat éves voltam, és annyi idősen az ember még nem tudja igazán felfogni vagy feldolgozni az ilyesmit, hanem sodródik az árral. És én szó szerint sodródtam, de azt kell, hogy mondjam, nagy szerencsém volt, mert bár még csak a húszas éveim közepén járok, fantasztikus, tehetséges, segítőkész emberekkel találkoztam és találkozom a mai napig. És ez nem azért van, mert törtetek, egyszerűen a természetemből fakad.
Tehát a közvetlenség, a kedvesség, a természetesség a sikered kulcsa?
Ha az ember mindenki előtt meg tud maradni olyannak, amilyen, akkor sosem kell magyarázkodnia. Én mindig is próbáltam maximálisan megőrizni és kihozni magamból a természetességet, az őszinteséget, és úgy vélem, ennek is köszönhetem, hogy ott tartok, ahol. Vagyis az őszinteség és a hivatásom iránti alázat a kulcs.
Hosszú ideig a zene és a tánc egyaránt a mindennapjait része volt.
Tizenhét éves koromig mind a kettő hangsúlyosan jelen volt az életemben, ám akkor választanom kellett, hiszen időben már nem tudtam összehangolni őket. És természetesen ott voltak a tanulmányok is? Úgyhogy döntésre kényszerültem és a zenét választottam, amit egyáltalán nem bántam meg.
A népzene, a zene az életed szerves része, mégis francia szakra jelentkeztél, nem pedig valamilyen zenei képzésre, mondjuk a Zeneakadémiára. Ennek mi volt az oka?
Én ebbe az egész népzenébe tizenhatévesen csöppentem bele, tehát a zeneakadémiai felvételiig mindössze két évem lett volna. Vagyis azt az anyagot, amit más a konzervatóriumban 4-5 évig tanul, nekem fele idő alatt kellett volna elsajátítanom, és azt éreztem, erre nem vagyok képes, pláne hegedűből, ami valljuk be, nem egy könnyű hangszer. Persze nagyon jól ment, szívtam magamba a tudást, úgyhogy akár sikerülhetett is volna, de közben a nyelvek is ott zsizsegtek bennem, ezért a Pázmány francia szakjára jelentkeztem, de úgy terveztem, hogy párhuzamosan a Zeneakadémiára is járni fogok. Igyekeztem is, hogy hamar eljussak arra a szintre, amit ott elvárnak, egyre többször mentem Erdélybe, adatközlőkkel találkoztam, rengeteget muzsikáltam, mellette pedig lehetőségem volt behallgatni Balogh Kálmán cimbalom-, illetve Maczkó Mária énekórájára. Nagy öröm volt, hogy befogadtak az óráikra, hiszen így sokat tanultam, fejlődtem, de ezáltal arra is rájöttem, ha ott lennék minden nap és száz százalékig a zenével foglalkoznék, akkor feladnám azt az oldalamat, amely a nyelvekhez és az idegen kultúrákhoz kötődik. Így egyértelműnek tűnhet a döntésem, de tulajdonképpen évekig tartó vacillálás volt, hogy mi legyen.
Miért?
Mert biztos voltam benne, hogy szükségem van egy olyan papírra, amelyen szerepel, hogy zene. De nagy szerencsémre a Jó Isten küldte a jeleket, mivel elkezdtem nézegetni a francia egyetemeket és rátaláltam a zenei mediátor képzésre. És akkor le is mondtam a Zeneakadémiáról, mert rájöttem: ha összekapom magam, akkor a sorbonne-i felvételire is fel tudok készülni. És mikor ezt elhatároztam, megfogalmazódott bennem a gondolat: attól függetlenül, hogy nincs róla papírom, még lehetek jó zenész. Innentől pedig már nem maradt több kérdés, hajtott a vágy, hogy megvalósítsam a párizsi álmom és olyan diplomát szerezzek, amilyen itthon nincs. És amellyel forradalmat csinálhatok.
Ez valóban forradalmi dolog, hiszen hazánkban még alig ismerik a zenei mediátor kifejezést. Elmeséled, mit takar?
Nem véletlen, hogy alig ismerik, hiszen csak 2013 óta létezik ilyen képzés Párizsban, Magyarországon pedig még nincs is. Kulturális mediátor mesterképzés van Pécsett, de az teljesen más. A zenei mediátor a zenére fókuszál. Arra, hogyan lehet különböző zenei stílusokat megszerettetni az emberekkel. Vagyis azt tanultam meg ezen a sorbonne-i képzésen, miként tudok megszerettetni és megértetni valakivel egy olyan zenei műfajt, amelytől idegenkedik. Ez ennek a szakmának a lényege, és azokat a módszereket, amelyeket Párizsban elsajátítottam, már el is kezdtem alkalmazni itthon. Ljubljanában pedig már van is egy zenei mediátor állásom: az ottani Balassi Intézetben tartok szlovén és magyar gyermekeknek népzenei játszóházat, ahol a magyar és a szlovén népdalokkal és táncokkal ismerkedhetnek meg. És nemrég kaptam a jó hírt, hogy szeretnék meghosszabbítani a szerződésem a következő évre is.
Visszatérve a személyiségedre: egy kicsi zalai faluban, Tekenyén születtél, de az érettségi után máris Pestre vezetett az utad, aztán pedig jött Ljubljana és Párizs. Nagy bátorság kellett ehhez vagy számodra természetes volt ez az egész?
Mindig meggondolom, mibe vágok bele, de azt hiszem, bátor vagyok. Továbbá imádom a kihívásokat. Nagyon szeretek új dolgokat megismerni, úgyhogy mindig is hajtott a vágy, hogy menjek. Ahogy Rúzsa Magdi is énekli, ?menni, menni, menni, míg csak útra találsz? ? nos, én megfogadtam e tanácsot, és megyek, amerre kell, mert tudom, ez az én utam. Úgyis hazajövök mindig, hiszen nagyon erősen tartanak a gyökereim, a zalai szálak. Ezt mutatja, hogy most is itthon vagyok és nem is tervezem, hogy a közeljövőben hosszabb távra külföldre megyek. Persze mehetek fellépni és oktatni ? ezt most is csinálom ?, de itthon van küldetésem.
A küldetésed szorosan összekapcsolódik a hagyományőrzéssel. Ennek kapcsán ki kell emelni, hogy magyar népdalok oktatásával és gyűjtésével is foglalkozol. Miért tartottad fontosnak, hogy gyűjts, illetve taníts népdalokat?
Azt azért meg kell említenem, hogy bár elvégeztem négy egyetemet, kifejezetten pedagógus diplomám nincs. És én ezt fel merem vállalni, sőt bátran hangoztatom, mert úgy érzem, bár nem rendelkezem ilyen végzettséggel, érzékem nagyon is van a tanításhoz. Én ebből a szempontból is szerencsésnek értem magam, mert már öt éve járok táborokba népzenét, népi éneket tanítani. És itt jön a képbe a mediátorság, hiszen a zenei mediátor diploma feljogosít engem a tanításra az iskolai rendszeren kívül. A gyűjtés pedig már tizenkilenc éves koromban jött, méghozzá akkor, mikor először jártam Erdélyben.
Miért épp akkor?
Nem értettem, miért kell több száz kilométert utaznom az otthonomtól, hogy népdalokat gyűjthessek, amikor itt van kicsi falum Tekenye, ahova ezer szál fűz. Milyen jó lenne az itteni értékeket fellelni, részletesebben utánajárni mindennek ? gondoltam. Ekkor pattant ki a fejemből, hogy én összegyűjtök itt mindent, amit lehet. Vettem egy kamerát, egy diktafont, és elkezdtem beszélgetni az akkor 73 éves nagymamámmal, valamint a tekenyei idős emberekkel. Egyik helyről küldtek a másikra, képeket adtak, énekeltek, meséket, közmondásokat, szólásokat mondtak fel nekem, felidézték a helyi népszokásokat, én pedig egyik pillanatról a másikra megfertőződtem és eldöntöttem, azt a tudást, amelynek birtokában vagyok, át fogom adni a falunkban élő gyermekeknek.
Ezt meg is valósítottad.
Igen. Szerencsére belefért a szabadidőmbe, úgyhogy volt olyan, hogy tíz kislány ült a nappalinkban, én pedig énekeltem, meséltem nekik. És ez az egész nagyon jól sült el, mert ezek a gyermekek ma már nélkülem járják a falut, ami hatalmas boldogság. Fontosnak tartom, hogy az egyes települések megőrizzék a hagyományaikat, hiszen csak így maradhatnak fenn. Sajnos a mai világban egyre inkább elkopóban vannak a régi szokások ? ezt szomorúan tapasztalom és tenni szeretnék ellene. Nemcsak Tekenyén, hanem más településeken is.
Ezt a célt szolgálja a NÉPI hang-színek című dalos kifestő füzet is, amelyet szintén gyermekeknek szánsz.
Ennek a füzetnek az ötlete még a sorbonne-i képzés elvégzése után jött. Rengeteg olyan módszertant tanultunk, amelynek segítségével a zenét összekapcsolhatjuk egy másik művészeti ággal, ez pedig a gyerekek esetében különösen hatékony lehet, főleg, ha játékos formában valósítjuk meg. Így könnyen megszerettethetünk velük egy új műfajt. És mivel én népzenész vagyok, evidens volt, hogy népzenei vonalon gondolkodom. Az pedig, hogy kifestő jellege is van a füzetnek, azért van, mert imádom a színeket és a képzőművészetet is. Szóval nem is meglepő, hogy ez az ötlet ugrott be. És valóban így történt: egyik nap felkeltem és arra gondoltam, ?kellene csinálnom egy színezőt?. Én mondjuk nem tudok rajzolni, de van egy nagyon kedves grafikus barátnőm, Füle Viki, aki azonnal csatlakozott hozzám, mikor elmondtam neki a tervem.
Mi volt pontosan ez a terv?
Hogy népviseletek szerepeljenek benne és melléjük párosítom a népdalokat. Például egy rábaközi viselet mellett szerepeljen rábaközi gyermekdal a hozzá kapcsolódó játékleírással. Tehát ez egy dalos kifestőkönyv, amely azért is különleges, mert egy gyermekek által felénekelt népdalokat tartalmazó CD-melléklete is lesz, mely már el is készült. Nekem így lesz egész ez a füzet, és bátran ki merem jelenteni, hogy ez már zenei mediáció. Azt szeretném, ha szeptember 15-én megjelenhetne ez a füzet, és remélem, sokakhoz eljut majd.
Amellett, hogy gyűjtesz és tanítasz, aktívan zenélsz is, hiszen tíz éve tagja vagy a Zala Zenekarnak. Mesélnél kicsit erről a zenekarról és arról, milyen helyet tölt be az életedben?
Ez a zenekar a 2007-es franciaországi turné után alakult. Mikor hazajöttünk, Karcsi bácsi felhívott, hogy lenne-e kedvem zenélni a Griff Bábszínház egyik darabjában a téli ciklusban. Hezitáltunk a szüleimmel, hogy hát ott a középiskola, meg a kollégium, de végül is belevágtam, így a színházban kezdtünk el együtt zenélni a többiekkel. Időközben csatlakozott hozzánk Hintalan Gergő, a bőgős, úgyhogy felépült egy komplett zenekar és egyértelmű volt, hogy mi továbbra is együtt muzsikálunk. Sokat próbáltunk, aztán jöttek is a felkérések: először csak Zala megyében, majd külföldön. Még Szibériába is eljutottunk, szóval elég izgalmas tíz évünk volt.
Csak autentikus magyar, legfőképp zalai népzenét játszunk, ezért is lett a nevünk Zala zenekar. Azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy bemutatjuk a zalai népzenét a közönségnek, valamint visszaadjuk, visszatanítjuk a Zala megyei embereknek, amit elfelejtettek. Ettől függetlenül nagyon szeretek például erdélyi, rábaközi és kismagyarországi zenét is játszani, de a hazai a legkedvesebb a szívemnek.
Ha már szóba került a zenekar: nemrég jelent meg az első lemezetek.
Mikor hazajöttem Párizsból, Karcsi bácsi mondta, hogy ?na, most már megérett egy lemez? és ha már úgyis itthon vagyok, akkor álljunk neki. És ez a lemez épp most jelent meg pár hónappal ezelőtt, márciusban, a lemezbemutató koncert pedig szeptember 29-én lesz Budapesten, a Fonóban. Bár ez nem meglepő, de a fő téma Zala népzenéje lesz. Lesz előadás, koncert, utána pedig fergeteges zalai táncház.
Idén bekerültél a La Femme 50 Tehetséges Magyar Fiatal Programjába. Miért jelentkeztél? Mi az a cél, amit el szeretnél érni a program segítségével?
Idén januárban költöztem haza Magyarországra, de már decemberben voltam Budapesten egy vizsga kapcsán és Sebestyén Márta ? akivel nagyon jó kapcsolatom van, és szerencsére már többször is volt alkalmunk együtt zenélni ? a figyelmembe ajánlotta ezt a lehetőséget. Megjegyezte, hogy látja bennem a tenni akarást, a lelkesedést, és úgy véli, ebben a programban a helyem. Tehát ezt neki köszönhetem.
Aztán egyik nap jött a telefon, hogy bekerültem, és jöttek a kérdések: ?kit akarok mentornak??. Megmondom őszintén, én ezt rá szerettem volna bízni a Jó Istenre. Nem is volt semmilyen kikötésem, csak az, hogy zenei berkekben maradjunk, és így is lett. Legközelebb már azzal a hírrel hívtak, hogy mit szólnék, ha Rúzsa Magdi lenne a mentorom. Nem hittem a fülemnek!
Hogyhogy?
Ez érdekes, de pont előtte mondtam anyukámnak, hogy milyen jó lenne, ha Magdi lenne a mentorom. És bevonzottam! Óriási boldogság volt ez nekem, és mikor először találkoztunk, éreztem, hogy ez egy őszinte, nagy találkozás. Nem is kaphattam volna pozitívabb, segítőkészebb mentort ? elképzelni is nehéz, mi mindent fog eredményezni a vele való munka! Tehát azt mondhatom, én már most nyertese vagyok ennek a programnak. De persze kíváncsian várom, mi lesz az együttműködésünk gyümölcse.
A programnak köszönhetően tehát Rúzsa Magdi segít neked. Milyen segítséget szeretnél kapni tőle?
A dalos kifestő füzet elindításában például nagyon sokat segít, de egy másik tervemhez is felajánlotta a segítségét. A jövőben szeretnék speciális hagyományápoló gyermekfoglalkozásokat tartani, elsősorban óvodásoknak és ennek megvalósításában is számíthatok rá. Természetesen számos tervünk van a jövőre nézve, melyekről még nem merek beszélni, de annyi biztos: izgalmas dolgok előtt állok.
Tartalmas és szép út áll mögötted, de úgy hiszem, előtted is. Mik az elképzeléseid?
A jövőbeni terveim között szerepel egy szólólemez. Ez az egyik projekt, amelybe bele szeretnék vágni. És persze folytatom mindazt, amit elkezdtem, hiszen nem is tudnám máshogy elképzelni az életem. Számomra nagyon fontos, hogy minél több embert ráébresszek: ha elengedjük a gyökereinket, elveszünk.
Laposa Julcsi Facebook-oldalát itt lehet követni.
Hivatalos oldala pedig itt található.
Tóth Eszter
