2003-ban írta rólad a Molnár Gál Péter: „Jóllehet elvégezte a Színművészeti Egyetemet, mégis jelentősen tudja a színészmesterséget.”
Emlékszem erre a mondatra, és arra is, mennyire jólesett! A szolnoki Lili bárónő kapcsán írta, amit Ács János rendezett. Abban az évadban lettem a Nemzeti Színház tagja, de az előadásra még visszajártam. Nagyon szerettem azt a munkát, mert a harmadik felvonásra teljesen szabad kezet kaptam, és íróilag, sőt egy kicsit zeneileg is belenyúlhattam a darabba. És ha már operett, Molnár Gál Péter ugyanitt valami olyasmit is írt, hogy jóllehet Vida Péter színpadon nem láthatta, nem ismerhette a nagy elődöket, és egyáltalán nem utánozza őket, de mégis ugyanazt csinálja. Ez megint csak egy elgondolkodtató dicséret volt.
Meglátott a személyiségedből valamit, amiről nem gondoltad, hogy benned van?
A maga igazán egyéni stílusában azt fejezte ki, hogy nézzenek oda, itt van egy fiatal gyerek, aki tudja a szakmát. Fiatalon az ember nagyon türelmetlen, azt érzi, ide az oroszlánt is. A mi korosztályunk azért volt nagyon szerencsés a vidéken töltött évekkel, mert sokféle stílusban, műfajban próbálgathattuk a határainkat. Ráadásul a színházban éltünk és váltottuk meg a világot. Nem hosszú távra és nem is mindig tudatosan, de stációról stációra teremtettük meg a saját referenciáinkat.
Miskolc, Szolnok, Nemzeti, Thália – a szabadúszás sosem merült fel benned komolyan?
Egy jó társulatban, akár egy jó foci- vagy orvosi csapatban, összeadódnak a képességek és az energiák. Mi úgy szocializálódtunk, hogy az összes kötöttségével együtt is a társulati lét a színházi alkotás fundamentuma. Ha el is megyek vendégként játszani vagy rendezni, az sosem a kielégületlenség miatt van, sosem az az oka, hogy itt gúzsba kötve érzem magam, hanem azért, mert épp van időm, és máshol egy más ízt tudok kipróbálni. Biztos vagyok benne, hogy szabadúszóként elkerült volna sok olyan feladat, ami így megtalált. Ezek mind-mind az előbb emlegetett referenciák, amiket gyűjtöget az ember. Pályakezdőként mennyiségileg, az évek előrehaladtával pedig optimális esetben ez minőségire vált.
Egy jó igazgató karriert tervez, figyel arra, hogy egy színész belefásul abba, ha folyamatosan kis szerepeket játszik, ugyanakkor arra is ügyel, hogy a sok nagy szerep megterhelő mentálisan, fizikailag. Sakkozik a műfajokkal, a stílusokkal, a szerepek nagyságával, és persze úgy válogatja össze az embereket, hogy ne szólistaként, hanem együtt működjenek.
A társulati lét előnyéhez tartozik az is, hogy folyamatosan találkozom fiatalokkal. Kálomista Gábor mellett az irodalmi vezetőnk, Hamvai Kornél, illetve a főrendezőnk, Kelemen József is abban hisznek, hogy fiatalokat kell beépíteni a csapatba. Azzal, hogy ők jönnek, rákényszerül az ember egy új látószögre. Frissen tartanak, és ha belül nem érezném magam ugyanolyannak, mintha most érettségiztem volna, azt mondanám, megfiatalítják az embert.
Persze, a társulati létnek van egy praktikus oldala is, amit az évek előre haladtával az ember egyre jobban értékel. Hogy otthon vagyok valahol. Van egy estünk Aranyosi Péterrel, amit van, hogy hatszor játszunk egy hónapban, és van, hogy kimarad néhány hét. De szerte az országban, ami így szórakoztató, de a szabadságból adódó kötelező vándorlás és bizonytalanság nagyon fárasztó tud lenni. Havonta 25-28 estét játszom, ez szakmai stabilitást ad. Ráadásul 25 perc alatt beérek a Nagymező utcába.
Kik azok a mesterek, igazgatók vagy akár kollégák, akik meghatározták a pályádat?
Sokat tanultam Avar Istvántól; az osztályfőnökömtől, Kerényi Imrétől. Benedek Miklóssal egészen különleges a kapcsolatom. A Színművészeti első rostáján beléptem a terembe, ő ott ült, én pedig úgy éreztem, innentől fogva nekem már megérte. Később rengeteget tanultam tőle, különösen a kabaré műfajáról. Miskolcon voltam középiskolás, rengeteget jártunk színházba, épp elkaptam azt a nagy korszakot, amit rendezőként Csiszár Imre, színészként mások mellett Tímár Éva, Körtvélyessy Zsolt vagy épp az a Blaskó Péter fémjelzett, akivel aztán a Nemzetiben kollégák lettünk.
A Selmeczi Györggyel való találkozást is óriási ajándéknak élem meg, már csak azért is, mert általa kerültem Szolnokra, a Schwajda György igazgatta színházba, ahonnan a Rátóti Zoltánnal való barátságom datálódik. Müller Péter Sziámi is fontos, de említhetném Halasi Imrét, aki elsőként telefonált, amikor a Nemzetiben Alföldi Róbert felmondott nekem, és általa másodszor kerültem a szülővárosomba. Mondhatnám Koltai Lajost, akivel egy Szabó István-filmben dolgoztunk, és aztán személyesen hívott a Sorstalanságba.
Hatalmas élmény volt az is, hogy a Kabarématinéban olyan kollégákkal készíthettem portrébeszélgetéseket, mint Hollósi Frigyes, Szacsvay László vagy Molnár Piroska. Sinkó Péter, a műsor szerkesztője egyszer elmondta, hogy a Törőcsik Marival készített anyagot vágatlanul eltette, és időnként meghallgatja. Nem hősködésből említem ezeket, hanem azért, mert ezek mind olyan apróságok, amik nagy örömmel töltenek el, hogy megvalósulhattak.
Pályád két fontos részéről szeretnélek még kérdezni. Az egyik a rendezés.
Rendezői ars poeticám nincs, nem is tartom magam igazi rendezőnek, inkább az a célom, hogy tapasztataimmal terelgessem a kollégáimat, és olyan helyzetbe hozzam őket, hogy a legjobb formájukat futhassák. Amikor elkezdődik egy próbafolyamat, rendezőként én tudom a legtöbbet az anyagról, de ahogy haladunk előre, boldogan adom át nekik a kezdeményezést. Nekem a rendezés nem hiúsági kérdés, hanem ajándék. A rádiójátékok rendezését is így élem meg, örömmunkának, különösen a Rejtő-adaptációkat, amelyeket én magam készítek.
A másik pedig a Rádiókabaré.
Amivel a kapcsolat jóval régebbi, mint sokan gondolnák, mert Kardos Róberttel és Kszel Attilával egészen a humorfesztiváli döntőig jutottunk. De már gyerekkoromban is nagyon szerettem hallgatni a Rádiókabarét, sőt fel is vettem, különösen azokat a konferanszokat, amiket az előadók maguk írtak. Ha úgy vesszük, az is egy álom beteljesülése, hogy érdemesnek tartottak a Bonbon-díjra, a Karinthy-gyűrűre, ami visszaigazolása annak, hogy van helyem ebben a műfajban. Ha belegondolok, Kern Andrástól Garas Dezsőig micsoda színészek kapták meg előttem! Egészen hihetetlen.
Milyen viszonyban van általad Karinthy Frigyes és Jászai Mari?
Minimum köszönő. Ha azt mondanám, köszönő viszonyban sincsenek, az rosszat jelentene, mert úgy tűnne, a két dolog elválna bennem. A színészi kiteljesedésem ezzel a párhuzamossággal lehetséges.
Hogyan látod a színészetedet?
Jordán Tamás jegyezte meg egy alkalommal még a Nemzetiben, hogy szerinte nem elég mély a színészetem, mert nem éltem át hozzá elég tragédiát. Én viszont azt gondolom – azóta pedig még inkább, amióta gyerekeim vannak –, hogy nem győzök úgy élni, hogy a hiányolt tragédiák be ne következzenek! Kerényi Imre gyakran idézte a régi színésztörvényt, mely szerint a színésznek nincs bajsza, szakálla, hosszú haja, mert azt mindig a szerephez ragasztjuk. Persze, az alkat predesztinál, de én a szenvedő színész mítosza helyett az alkotáshoz biztosított megfelelő körülményekben és a tudatos átalakulásban, a külső és belső metamorfózisban hiszek.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
