A történet - egy székely vállalkozó útja a múltbeli iskolája román vidékére - vázlatos marad, kevéssé érzékelhető az is, hogy mit jelenthetett egy magyar fiúnak ott tanulni a diktatúra végnapjaiban. Amúgy e város távolról meglehetősen hasonlít a szinte teljesen Ceausescu-korabeli blokkok uralta Csíkszeredához, ahonnan hősünk indul. Az utazáshoz nincs elég dramaturgia, a múltban való alászállás mélységéről csak a vízparton - talán a Duna az, a határfolyó - ülő és könnyeit törölgető fiatalemberről készült pillanatfelvétel tudósít.
Ez a fiatalember - harmincas évei közepén járhat, a rendszerváltáskor fejezte be iskoláit - viszont közel jön, és amennyire érti önmagát, annyira meg is mutatja. Portréfilm lenne, ha főhőse nem lenne minden látszat és elért eredménye ellenére egy átlagember, egy típus, egy kemény mai székely legény, egy nagybetűs Akárki. Egy csíkszentdomokosi igen sikeres székely vállalkozó ő, egy munkástudatú milliomos. Aki a két kezével is tud dolgozni - a film be is mutatja: ló, föld, autógumi szerelés --, és nagyban is tud vállalkozni. Jó ember és jótékony ember - a helyi iskolát felújítja, a szent csíkszeredai sportot, a jégkorongozást fél millió euróval támogatta. Saját közegének elkötelezett híve. Székelyföld egyébként az a vidék, ahonnan a legkevésbé vándoroltak el, vagy ha külföldre mentek dolgozni, hazatértek. Ez a homogén magyar vidék az egyetlen esélyes Erdélyben a fönnmaradásra, gazdaságilag is. Ezt példázza Öcsi, azaz Kurkó János története is.
A profilból (minthogy úgy látjuk a leggyakrabban) a fiatal Bálint Andrásra emlékeztető férfi számára egyetlen szentség van: a munka. A székely parasztember munka iránti elkötelezettségét örökölte a génjeiben. Nincs magánélete, szögezi le. Munkája van. Ez a munkás vagy paraszti tudat teszi, hogy a szereplő nem sokmilliós autót vezet, telefonja sem különb az enyémnél, szülei sem laknak valami fényűző palotában, ő maga pedig éppenséggel egy hotelszobában él, tegyük hozzá, saját szállodájában. Nem festményeket gyűjt - Székelyföld sokkal parasztibb és természetibb közeg ma is, kevés kulturális igénnyel --, hanem földet, tájakat vásárol, havast, legelőt, régi parasztkunyhókat, ábeli vidékeket.
És a film első pillanatától tudjuk, hol vagyunk: gyönyörűen beszélnek benne, úgy, ahogy Csíkban. Eladja a "piros" lovat, ejsze, kérdezi a mamától, vagy porolják ki a tolvajok kabátját, utasítja beosztottjait. S hozzá ez a mássalhangzókat elnyelő beszéd: "eszerű" a módszere, állítja a vállalkozó. Csak dolgozni kell. Minden nagyon "eszerű".
Zsigmond Dezső rendező út közben filmezi szereplőjét. Vezet, mobilozik a szüleivel, tárgyal, dolgozik, mindig mozgásban van. Hogy mi felé tart, nem nyer szimbolikus jelentést. A rendező olykor vallomásra készteti őt, olyankor magáról gondolkodik. Magáról és magányáról. Arról, hogy feleségre és gyerekre vágyik. Az így elmesélt kis történetek azonban zavarosak, a szálak elvarratlanok maradnak, itt a szereplő is "műveltebben" fogalmaz, a rendező és a rendezettség is túlságosan érzékelhető. A film szerkezete kissé mechanikusan váltogatja ezt a függő és egyenes beszédet, a videó pedig nem tudja érzékletesen visszaadni annak a tájnak a szépségét, amelyet Kurkó gyűjt. Mégis fontos megpillantani ezt a férfit a gazdagoknak kijáró csodálat nélkül, a férfit, aki nem tud leállni, nincs saját élete, valamit folyton bizonyítania kell. Még, még, még. A film nem néz e mögé, nincs nagy dramaturgiai trükk vagy izgalom, sem nagy szimbolika, megy minden magától, "eszerűen" és mégis hitelesen.
