Kezdjük az elején. Miként indult írói pályája?
Gyermekként, fiatal felnőttként eszembe se jutott, hogy írással foglalkozom majd, még akkor sem, amikor tanárembernek készültem. Még akkor sem gondolkodtam el azon, hogy nekem regényt vagy novellákat kellene írnom, amikor újságíró lettem. Miután azonban egy sci-fi íróval készíthettem interjút, számos, magammal szemben addig fel nem tett kérdés merült fel, többek között az, miért nem írok novellákat, regényeket. A válaszokat aztán az első novelláskötetemben, a Mellékhatásban adtam meg. Hatalmas tapasztalat volt ez. Hálás lehet az, aki gyermekkorától tudja, mivel szeretne foglalkozni, nálam azonban csak idővel bontakozott ez ki. Ekkor értettem meg, hogy az egész élet erről szól, a változásokról és a hozzájuk való alkalmazkodásról. Ahogy egyre több tapasztalatot gyűjtünk, az utunk is egyre jobban kikristályosodik.
Mikor váltak a könyvek a mindennapjai részeivé?
Egy nagy faluban nőttem fel, a gyermekkoromat Tiszafüreden töltöttem, szabadidőmben rengeteget olvastam. A sci-fi tematika utáni vonzódás mindig bennem élt, szívesen olvastam a klasszikusokat: Ray Bradburyt, Asimovot, Clarkot. Ezek a gyermekkori emlékek törtek elő később, ebből realizálódott az írás utáni vágy.
Nem egyszerű elindulni ezen a pályán. Kapott segítséget?
Eléggé önjáró gyerek vagyok, szeretem megtapasztalni a korlátaimat. Ebből a szempontból fontos felismerés az, amit a szerkesztőségi munka során tanultam meg, hogy amit leírok, ami megjelenik, az önálló életre kel. Változtatni nem lehet rajta. Vagy tetszik, vagy nem. A riportok írásakor viszont megszerettem az írást, az alkotás folyamatát. Novellákat és regényeket ugyanakkor másként kell írni, mint a puszta tényeket. Sokat beszélgettem írókkal, barátokkal, de az alap mindig ugyanaz: egyetlen regény sem írja meg önmagát. Le kell ülni, és írni kell. Amikor írok, sokszor magam sem tudom, milyen irányba viszem tovább a történetet az első sorok után. A legtöbbször azt sem értem, honnan születnek bennem ezek a történetek, de egyszer csak eljutok odáig, hogy van egy történetrészem. Nem írok feleslegesen, nincs is olyan novellám, ami ne jelent volna meg. Tudatosság nincs benne, inkább érzések ezek, amiket le akarok írni.
Fél éve jelent meg második novelláskötete, a Nélküled a jövő című tíz történetet dolgoz fel. Ezek közül melyik a kedvence?
Az egyik ilyen a Pillanatfelvétel, mely Gasso Tipo fotós történetét dolgozza fel. Mindjárt az első novelláskötet 2007-es elkészülte után írtam. A Galaktikában jelent meg, gyerekkorom kedvelt magazinjában. Gasso Tipot szeretem, mert pontosan olyan, mint legtöbb, körülöttünk élő gyarló ember. A fotós példája azt mutatja meg, hogy önmagunkból még az utolsó pillanatban sem tudunk kivetkőzni: ez a fotós kicsit irigy, kicsit kevély, kicsit erőszakos, de mégis bátortalan. Pontos embertípust akartam leírni, aki abban a pillanatban sem változik meg, amikor már tudja, minden véget ért. Szeretem ezt a figurát, mert szerethető ostoba, jólelkű gyáva, aki önzőségében is emberi.
Elindult a sci-fi útján, de itt is marad?
Minden bizonnyal írok még sci-fiket, ám ahogy telnek az évek, magamon is tapasztalom a változást. Ahogy öregszem, egyre inkább vonzzanak a mágikus realista, misztikus történetek. Most úgy érzem, általuk jobban elmesélhetők a világgal kapcsolatos érzéseim.
Az írást egyébként nem csak műveli, hanem oktatja is: újságírókat oktat a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán.
Valóban, tanítom az újságírást. Jó gyakorlat, mert engem is új impulzusokkal lát el. Nagyon fontos ugyanis, hogy fiatalok között éljünk. Talán nehezen hihető, de amikor kiállok a katedrára, sokat tanulok azoktól, akikkel szemben állok. A hallgatók problémái, életérzései számomra nagyon fontos visszajelzések a társadalom rezdüléseit illetően. Önmagamról is sokat megtudok ilyenkor. Folyamatosan figyelem a körülöttem lévő világot, és a karakterábrázolásaim is így válnak valóságossá, még akkor is, ha minden történetem fikció.
Nem egyszerű íróként megélni, különösen akkor nem, ha valaki a sci-fi területén munkálkodik. Pedig a történetei a legalapvetőbb emberi tulajdonságokkal, problémákkal foglalkoznak ? a siker utáni vággyal, az elválással, a szerelemmel ?, a kategorizálás miatt azonban talán sokan kézbe se veszik.
Olvasóvá akkor válik az ember, ha olvas. És nyilván, nem mindegy, hogy mit olvas. Régi álvita, hogy a sci-fi szépirodalom-e vagy sem. Merthogy olyan ez, hogy van a jó festmény és a rossz festmény. A sci-fi, a krimi, a horror, a romantikus regény területén is találhatunk olyan alkotókat, akik a műfajt nagyon magas szinten művelik. Ha valaki csak a gyengébb művekkel találkozik, akkor joggal gondolhatja azt, hogy ez vagy az hanyagolható történet ? miközben minden regény vagy novella szépirodalom, így a science fiction is. Nagyon sok jó sci-fi olvasható egyébként, a világirodalom tele van jobbnál jobb könyvekkel. Gondoljunk csak bele, hogy Kurt Vonnegut, akit az egyik legkiválóbb íróként tartunk számon, sose szégyellte, hogy sci-fiket is írt. De a mai napig előveszik Ray Bradbury történeteit, például a Marsbéli krónikákat, hiszen ezek nagyon emberközeli sci-fik; és éppen most akarják megfilmesíteni Asimov Alapítvány-sorozatát, amiről eddig mindenki azt hitte, terjedelme és bonyolultsága miatt nem lehet képernyőre vinni. A fantasy világában hasonló a Gyűrűk ura, vagy a Trónok harca, hiszen ha elkezdjük olvasni, rájövünk, hogy nagyon is azonosíthatók a történelmi korok és a karakterek; emberi alapjellemek, archetípusok jelennek meg benne.
Többről van már itt szó, mint a szépirodalomról. Az előítéletekről.
A kínaiaknak van egy jó mondásuk: ?A leghosszabb út is egyetlen lépéssel kezdődik.? Az olvasás és az írás is ilyen. Ha valaki meg akarja ismerni a szépirodalom science fiction tematikáját, akkor csak el kell kezdenie olvasni. Nyilván érdemes segítséget kérni olyanoktól, akik orientálni tudják őket abban, merre mozduljanak. A hallgatóimat is arra biztatom, hogy legyen bátorságuk, és ne féljenek megismerni a világot. Ráadásul, szerintem, azok, akik a sci-fit szeretik, bátrabban, szabadabban mernek gondolkodni a saját sorsukról, a világról.
Hányan foglalkoznak sci-fi-vel ma Magyarországon?
Szűk körről van szó, tucatnyian vannak azok, akik magyar nyelven nagyon jól művelik ezt a tematikát. Vannak még tucatnyian, akik több-kevesebb sikerrel próbálkoznak. S bár azt tapasztalom, hogy sokakban megvan a vágy az írásra, nincs hozzá képzettségük vagy kitartásuk. Vagyis: nagyon szűk a csapat. A sci-fi írók többsége azonban nem csak sci-fiket ír ? de mondhatnék fordított példát is, hiszen Jókai, Babits és Szerb Antal is írt sci-fit. Ráadásul a krimiket sem nagyon lehet elválasztani ettől a tematikától, csak éppen a történet nem egy ódon kastélyban játszódik, vagy egy isztambuli vonaton, hanem két galaxis között egy féreglyukban ? de ettől kap egy plusz csavart.
Plusz csavar nélkül pedig olyan történetekkel találkozunk, ahol az emberiség alapvető kérdéseire keresik a választ: miért élünk, hogyan döntsünk.
Vagy hogy mik vagyunk akkor, ha nem a saját életünket éljük a saját emlékeinkkel, mint az egyik kisregényemben, ami Álmodsz-e még, és ha igen, miről? címmel jelent meg. Szerintem az élet a változásokról szól, és arról, hogyan találjuk meg helyünket az állandóan változó világban. Ha elfelejtjük azt, honnan indultunk, miket tettünk, akkor sodródunk a mindennapokban. Ha felvállaljuk tetteinket, a hibáinkat, azokat is, amiket csak gondoltunk, de nem tettünk meg, és elismerjük, hogy ezek is mi vagyunk, akkor sokkal nagyon bizalommal várhatjuk a következő pillanatot. Hiszen az élet arról szól, hogy bármi megtörténhet, ennek felismerése pedig elűzi a félelmet. Ha viszont lemondunk az emlékeinkről, az emlékezés képességéről, akkor lehetünk ugyan teljes értékű tagjai a társadalomnak, de könnyen egy rendszer kiszolgálóivá válhatunk, nem pedig alakítóvá. Az említett kisregény éppen arról szól, hogy mi történik akkor, amikor már mindent elvettek tőled, még az emlékeidet is, és egy kitalált múlttal kell élned. Vajon egy picike impulzusmorzsa is elég lenne-e ahhoz, hogy előbukkanjon az igazi éned? A novelláim többsége amúgy az élet tehetetlenségéről szól, arról, hogy az ember nem mer önmaga lenni, vagy nem képes szembenézni erősségeivel, sem gyöngeségeivel. Végül is erről írt Bradbury is a Marsbéli krónikákban: hiába mész te el a Marsra, alapítasz új kolóniát, mivel emberből vagy, transzportálod a problémáidat is. Magaddal viszed a gyávaságodat, az önzőségedet, a félelmeidet, a bátorságodat. De elvégre ettől vagyunk emberek.
A Nélküled a jövő kötetének címét adó novella főhőse, Baron is nehéz döntés előtt áll: vagy részt vesz egy olyan tudományos kutatásban, ami csak keveseknek adatik meg, vagy a szerelmével marad. Nehéz döntés, és néhány másodperc alatt kell meghozni.
Ez a novella az egyik olyan álmomból született, amiből korábban felébredtem, minthogy megtudtam volna a történet végét. Már a Mellékhatás kötetemnél is sok vád ért azért, mert nincsen vége a történeteimnek, de én ezt nem bánom, hiszen így mindenki továbbgondolhatja azokat. Az irodalom nagy része ugyanis arról szól, hogy az írók megoldásokba menekülnek. A jó elnyerni a jutalmát, a bűnös pedig bűnhődik. Miközben nem feltétlenül ez a valóság. A világról nem azt kell elmondani, hogy jó vagy rossz. Íróként az a dolgunk, hogy árnyaljuk a világról kialakított képet. És nem kell félni attól, ha valami nem úgy alakul, ahogyan azt elképzeljük. Ha akarnék, se tudnék például két méter magasra ugrani, és a ráncokat sem kell eltüntetnünk az arcukról, csak azért, mert azt hisszük, elcsúfít bennünket. Hozzáteszem: szerintem nincs annál szebb, mint amikor valaki magán viseli a ráncait.
A ráncoktól való félelem olyan, mint a születésnapoktól való félelem.
Nem ünneplem, s főként nem ünnepeltetem a születésnapomat. Ezért sokan ridegnek tartanak, de szerintem azt kell megünnepelni, ha jót teszünk a világgal, ha boldogabbá tettük az embereket. Egyszer azonban mégis megajándékoztam magamat: amikor 43 éves lettem, megírtam a kötet egyik novelláját, a 43-as címűt.
Akkor nem is az a fajta, aki körmöt rágva várja a megjelenés utáni kritikákat?
A Mellékhatásnál még vártam. Mert azt éreztem, milyen jó, hogy írtam egy könyvet, és érdekelt, milyen lesz a fogadtatása. A mostaninál már másként van. Tudtam, hogy befejeztem, úgysem tudok rajta változtatni, innentől az olvasóké a könyv. Elengedtem. Persze, miközben írtam, hatalmas örömet szerzett nekem, nagyon önerősítő volt. Minden írásomat boldogságélménnyel fejezem be, ahogyan mondani szoktam: ilyen lehet a vízen járás élménye.
Az írás nem az a terület, mely biztos megélhetést nyújt. Megéri ezt művelni?
Kevesen élnek meg csak az írásból. Magyarországon legalábbis. A sci-fi írók között mindenkinek van polgári foglalkozása. Van köztünk biológus, virológus, újságíró, forgatókönyvíró, reklámszakember, tanár, raktáros és közgazdász is. Pont azon gondolkodtam egyébként, miközben erre az interjúra jöttem, és miközben zenét hallgattam, hogy egy-egy számot többször is meghallgat az ember. Ha a zenésznek szerencséje van, számait újra és újra leadják a rádiók, ami után jogdíjat kap. Egy könyvet jó esetben kétszer olvasunk el, tehát ott, abban kell maradandót alkotnia az írónak, hogy az élet egyes eseményeinél eszünkbe jussanak az olvasottak. A könyvpiac sem könnyíti meg az írók dolgát: 100 forintból általában mindössze hat-hét az övék, hatvan pedig azé, aki semmi mást nem csinál, csak kiteszi a könyvet a bolt polcára. 2008-ban Moszkvában voltam egy sci-fi találkozón, és az egyik orosz író meghívott egy kisebb ünnepségre, amelyen arra koccintottak, hogy könyvéből már kétmillió példányt eladtak. Itthon meg társadalmi áttörést emlegetünk, ha egy regény ötezer példányban elmegy. Vannak persze írók, színdarabírók, forgatókönyvírók, akik megélnek az írásból, de látni kell, hogy ez a tíz-tizenötmilliós piac, a maga nyelvi zártságával, nem könnyíti meg a helyzetet. Persze, a magyar nyelv gyönyörű, fantasztikus; döbbenet, milyen jól lehet vele érzéseket, érzelmeket árnyalni. Hálás vagyok, hogy magyar nyelven írhatok, ugyanakkor elismerem, hogy szűk és zárványos. Ahogy a Fonográf megénekelte: ?Kár, hogy a magyar nyelvet rajtunk kívül nem érti senki. Nem érti senki, nem érti senki és nem is akarja megtanulni.? Még azt is hallottam, hogy egyesek szerint a magyar nyelv annyira idegen a többitől, hogy az csak az angyalok nyelve lehet. Ez, persze, legyezgeti a hiúságunkat. Amúgy éppen egy angyalos könyvön dolgozom, ami azt a kérdést feszegeti, hogy az ember miért nem maga akarja jobbá tenni a világot, miért mástól várja, hogy rendbe tegye a dolgait.
(Fotó: Csákvári Zsigmond)
