Nemrég a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki, de számtalan elismerést kapott már: Artisjus (2000, 2004), Liszt Ferenc- (2007), Magyar Örökség (2009), Bartók–Pásztory- (2013), Prima (2014), Apáczai Csere János- (2016) és Magyarország Érdemes Művésze díjat (2019) is. Fontos, hogy díjakkal is elismerjék? Mit gondol, minek köszönhető, hogy felfigyelnek a munkásságára?

Talán annak, hogy 33 éve töretlenül végzem ezt a munkát. Ez belső késztetésem, elhivatottságom. Szeretnék minél több igazi értéket átadni a tanítványaimnak, a kórusomnak. Az Angelica leánykar egyfajta emberi, lelki erőforrás számomra: a tagjai intelligensek, tanultak, és zeneileg is nagyon magas szinten állnak. Már a pályám kezdetén is arra törekedtem, hogy ne amatőr iskolai, hanem professzionális szintű kórus legyen, mindig szerettem volna a maximumot kihozni belőlük.

Gyerekkoromban zenepedagógus kőszegi szüleimtől azt tanultam, hogy csak nagy szorgalommal és odaadással lehet jó eredményeket elérni. Nem kimondottan a díjakért vagy a sikerért dolgozom, hanem azért, hogy az érték, amit át tudok adni, eljusson az emberekhez. Bár múlik az idő, ezt nem veszem észre magamon: éppúgy tele vagyok tervekkel, mint a kezdet kezdetén. Pedig nem mindig könnyű az utazások, a koncertek, a lemezfelvételek megszervezése és az anyagi háttér megteremtése.

A kitüntetéseimnek örülök, nagyon jó érzés, hogy elismernek. Fiatalon kaptam az elsőt, az Artisjus díjat, amely a kortárs magyar zeneművészeti alkotótevékenység elismerése. Számos kortárs magyar zeneszerzővel vagyok kapcsolatban, akik sok művet komponáltak számunkra, megannyi ősbemutatót tartottunk már. Mély baráti kapcsolatot ápolhatok többek között Orbán Györggyel, Csíky Boldizsárral és Gyöngyösi Leventével, akik nagyon nehéz műveket komponálnak. Nem mondhatom, hogy könnyű volt őket megtanítani, de soha nem rekedtem meg ezen az úton. És milyen öröm, amikor a szerző az ősbemutatón meghallgatja a kompozícióját, és azt mondja, hogy épp ilyennek képzelte el!

A kórussal már huszonéves koromban megnyertünk két nagy nemzetközi versenyt: a debrecenit és az arezzóit. Ezt még hat másik első díj követte. Mindegyik kitüntetésem másféle, művészeti és pedagógiai egyaránt akad köztük. Elsősorban művész vagyok, a pedagógiához is művésznek kell lenni. Nagyon jólesik, hogy észreveszik a munkámat, és talán a díjak is igazolják, hogy szükség van rá.

Kiktől tanult, kik voltak a mesterei?

Elsősorban a szüleimet említeném, akik mindent megadtak ahhoz, hogy tizenöt éves koromban Kőszegről Budapestre kerüljek a Zeneakadémiára, a rendkívüli tehetségek tagozatának zongora szakára. Rengeteget dolgoztak azért, hogy a nővéremmel a fővárosban tanulhassunk. Ez nélkülük biztosan nem sikerülhetett volna. Szombathelyen volt egy nagyon jó zongoratanárnőm, Csikor Éva, akinek az édesapja Bartók tanítványa volt. Ő tudott szárnyaltatni, de akkor még ösztönös muzsikus voltam. A Zeneakadémián Máthé Miklósné híres osztályába kerülhettem zongora szakra, aki felkarolt, rengeteget köszönhetek neki. A nővérem ugyanekkor ének–karvezetés szakon tanult, és sok időt töltöttem az évfolyamtársaival, akik sokat énekeltek együtt. Tőlük kaptam kedvet ahhoz, hogy a karvezetés tanszakra is jelentkezzem, ahol Szőnyi Erzsébet tanárnő tárt karokkal fogadott. Így mindkét tanszakot elvégeztem. Mindig nagyon aktív voltam, egyszerre több területtel foglalkoztam teljes erőbedobással. Nem is tudnám elképzelni másképp.

Aztán Párkai István tanár úr szárnyai alá kerültem, és csodálatos kapcsolat alakult ki köztünk. Tartózkodó ember volt, de meglátta bennem a nagy ihletettséget, sokat tanultam tőle. Művészeti közegben éltem: a közismereti oktatás az Állami Balettintézetben folyt, a ballagásunkat pedig például az Operaházban rendezték meg. Ebben a légkörben „úszkáltam” kilenc-tíz évet. Ez olyan nagy hatással volt rám, hogy amikor lediplomáztam, úgy éreztem: vége a világnak. Szerencsére hamar lehetőségem nyílt arra, hogy a Városmajori Gimnáziumban zenei tagozatot hozzak létre. Akkor alapítottam az Angelica leánykart.

Nagyon sokat kapok. Sosem éreztem úgy, hogy csak adok. Amikor a napokban átvettem a kitüntetést, Kőszegről, az Angelica zenei táborából utaztam fel a díjátadóra. Visszatértemkor nagy szeretettel, énekléssel fogadtak a lányok, együtt ünnepeltünk, másnap éjjel pedig szerenádot adtak az ablakom alatt. Ez legalább olyan fontos, mint a díj.

Megváltoztak-e a fiatalok, másként kell-e tanítani őket, mint harminc évvel ezelőtt?

Biztos változnak, és én nem is szeretnék maradi lenni, de Bach, Mozart és Liszt művészete nem változik, így most is az ő értékeiket kell átadni. Nekem nem nehezebb most. A Városmajorba, a zenei tagozatra érzékeny, kulturált gyerekek járnak, akiknek egyfajta tartást ad a zenetanulás, a kóruséneklés. Szigorú a követelményrendszer, de ők elfogadják, hiszen különben nem működne. Mindig példát kell mutatni, hitelesnek kell lenni. Viszont nekem is nagyon fontos, hogy ők mögöttem állnak.

Hogyan éri el, hogy a tanítványai szeressék a szolfézst? Mi a titka?

Nincs titkom. Nálam rögtön élővé válik a szolfézs. Mindig a zenéből indulunk ki.

Nagyon fontos a hozzáállás, és ugyanannyira kell szeretni a gyerekeket, mint a zenét.

Hogyan lehet bekerülni a kórusba? Csak angyalok jelentkezhetnek?

Bizony, csak angyalok jöhetnek! Amikor meghallgatom őket, nemcsak a hangjukat figyelem, hanem az egyéniségüket, az elhivatottságukat is.

Az Angelicával Junior Prima, Magyar Örökség díjat és megannyi nívós versenyt nyertek már. Minek köszönhető a siker?

Nagyon fontos, hogy ne csak egyszerűen leénekelt hangok, ritmusok tömege legyen a mű, amelyet előadunk, hanem a kottafejek mögötti tartalmat is kibontsuk, és minden hang, dallam kifejezzen valamit.

A mű a zeneszerző üzenete, amelyet meg kell fejtenünk; ki kell derítenünk, mit szeretett volna üzenni.

A lényeg az, hogy ezt az üzenetet megtaláljuk és tökéletesen kibontsuk. Kötelességünk a kórusműveket a legmagasabb szinten előadni, hogy hassanak a közönségre, meríthessen belőlük, és megérezze, mire gondolhatott a zeneszerző. Mindig partnernek tekintem a tanítványaimat, és érdekesnek kell maradnom.

Mit ad a lányoknak a kóruséneklés?

A gimnazisták mellett bölcsész-, jogász- és orvostanhallgató, zeneakadémista is van köztük. Itt találják meg a harmóniát, a valahová tartozás érzését. Az együtt alkotás nevelő erejű. Épp most nyilatkozta az egyik legfiatalabb kórustagunk, hogy a kórusban nemcsak zenét, hanem szemléletet is tanulnak, ami az egész életükre kihat. Ezt nagyon fontosnak tartom. És persze gyönyörű országokba utazunk együtt, ez is különleges élmény.

Fotó: Görög Ákos

Most éppen mire készül?

A vatikáni magyar nagykövetség meghívására a nemzeti fogadásukon adunk koncertet október 1-jén, és több római templomban is fellépünk. Aztán nagyszabású karácsonyi hangversenyre készülünk majd, amelyet a Zeneakadémia nagytermében rendezünk meg, és A béke karácsonya lesz a címe.

A mai napig zongorázom és kamarazenélek. Nagy megtiszteltetés, hogy Bretz Gábor operaénekessel játszhatom. Nemrég cédére vettük Kodály Zoltán Énekszó-ciklusát, és koncertezünk is: legutóbb például Mahler dalciklusát adtuk elő.

Az Angelicával sok oratorikus művet éneklünk, szinte az összes fővárosi zenekarral adtunk már koncertet. Kedvenc korszakom a romantika, szívesen válogatok a romantikus zeneirodalom műveiből. És persze nem szabad feledni a kodályi elveket, amelyeket világszerte: Argentínában, Japánban, Kazahsztánban, Grúziában és Európa szinte összes országában terjeszteni igyekszem. Fantasztikusnak tartom, hogy egy akkora kincs, mint a Kodály-módszer és -rendszer az életem része lehet, és a világ minden táján továbbadhatom. Természetesen a mindennapokban is alkalmazom, igyekszem ezt a hatalmas értéket itthon is megőrizni.

Videó: Szalay Kornél Géza

Mit gondol, tíz-húsz év múlva is meg fogjuk majd tölteni a hangversenytermeket?

A Zeneakadémia rendkívüli tehetségeket képző szakán is tanítok, ahol egészen elképesztő talentumokkal találkozom. Nagyszerű professzorok közreműködésével nagyszerű zenészek nevelődnek, számos magas színvonalú zenekarunk van, ezért úgy látom, hogy Magyarországon megmarad a klasszikus zene közönsége. Boldog vagyok, hogy nálunk még mindig minden adott ahhoz, hogy megtöltsük a koncerttermeket.

Amíg élek és mozgok, a zene szeretetére fogom nevelni az embereket. Szerencsére nekünk általában telt házasak a hangversenyeink. Áprilisban a Szent István-bazilikában adtunk jótékonysági koncertet a világjárványban árván maradt gyermekek megsegítésére. Hétszázan jöttek el és adakoztak.

Mit ad a művészet, a zene az embereknek?

Én annyira ebben élek, hogy művészet nélkül el sem tudnám képzelni az életemet. A művészet mindenek feletti. Aki egy picit is ért hozzá vagy megtapasztalja a hatását, annak biztosan változtat az életén.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu