Rendjén van, hogy legenda és sztár, de hogy eltelik harmincöt év, és a koreográfiák olyan frissek, ötletesek, finomak és lédúsak, mintha tegnap készítette volna őket, az enyhén szólva vérlázító. A Trafó új trendmagazinjában, a Subjectben, mely egy vállaltan "izgatott", színes műsorfüzet, akad Trisha Brownnal is egy interjú. Ebben valami olyasmit mond az egyik első posztmodern táncosnő, hogy épp azért újította fel a darabokat, hogy akik akkor kinevették és lenézték, ma lássák, miféle őrjöngő sikert vált ki. A Trafóban bemutatott rövid, minimalista alkotások (hat darab) valóban ovációt váltottak ki, megérdemelten.
A tánctörténet nemcsak koreográfusok, táncosok és darabok nevének katalógusa, hanem bizonyos esztétikai ideálok és paradigmák lassú-gyors váltakozása. A "modern táncként" emlegetett irányzatok, mesterek, technikák és látásmódok összetett konglomerátuma a hetvenes-nyolcvanas évek Amerikájában a tömegkultúra részévé vált. Ebben nemcsak a testtel kapcsolatos diszciplínák megszaporodása, a feminizmus vagy a testkultúra segítette, hanem az is, hogy az elsősorban New York-i művészeti közeg kiváló terepet biztosított a műfaji határátlépésekre. Bizonyos értelemben a művészek tudományos kísérleteket is folytattak: esztétikai alapelvekkel játszottak, filozófiai ideákat használtak fel, és egyesek egyre erősebben éltek a technikai újítások bűvöletében. Trisha Brown most bemutatott hat munkája 1970 és 1974 között e kísérletező elv jegyében született. A minimalista tánc, a hétköznapi mozdulatok és tárgyak bevonása, a finom humor és a látszólag egyszerű ötletek azok az alapelemek, melyek mind egyfajta visszatükrözött élettapasztalatra hívják fel a figyelmet.
Az Akkumuláció (1971) című (eredetileg szóló-)darabban két női táncos egymással szemben áll. Az alapötlet rémesen egyszerű: a táncosok mozdulatsorozatokat hajtanak végre, vagyis az első gesztus után a másodikat ismétlik, aztán egy harmadikat adnak hozzá, elölről kezdik, és így tovább, mígnem felgyűlik egy körülbelül negyven másodperces teljes mozdulatsor. A hétköznapi mozdulatok egy idő után kecsesnek és összetettnek tűnnek, és valami elementáris bájjal nyűgözik le a nézőt. Ugyanez a megfejthetetlen játékos egyszerűség mutatkozik meg a hasonló, "akkumulatív" alapelvre építő Group Primary Accumulation (1970) című rövid darabban is, ahol a négy földön fekvő táncos hajtja végre az egyre hosszabb gesztussorokat. Felvetül a kérdés, hogy mi a célja ezzel a kísérlettel? Mivel is kísérletezik a művész?
Trisha Brown ezekben az ismétlődésen és bővülésen alapuló sorozatokban az emberi testtel kísérletezik, pontosabban az emberi testen kísérletezik, mégpedig a testi emlékezet, a gesztus-játék, az automatizmus képlékeny közegében. Ugyanez a tendencia mutatkozik meg a Figure Eight (1974) című darabban, amikor is nyolc táncos áll egymás mögött és a metronóm kattogására egyszerre, szinkronban emelik fel ívbe görbített karjukat, hogy aztán leengedjék, majd ismét fel, mintha integető automaták volnának, akiknek beragadt az ízületi áttétük. A tipikusan hetvenes évekbeli, személytelen, eszköztelen tánc - melyet fehér egyenkezeslábassal is megerősítenek - mégsem válik egyhangúvá. Elsősorban azért nem, mert egy-egy darab csak tíz perces, néha rövidebb, másodsorban azért, mert van valami nagyon kortársi ezekben a harmincöt éves alkotásokban.
Talán a letisztult precizitás vagy a performance jelleg, vagy az, ahogy metaforát gyárt az emberi mozdulatból. Vagy még inkább kortársi az a mód, ahogy a test fizikalitását hangsúlyozza, esetleg a hétköznapi tárgyakra és cselekvésekre való rámutatás, amikor a heideggeri kézhez-állóság fogalma felszínre kerül, mint ahogy ezt a Floor of the Forest (1970) című alkotásban is teszi. Vascsövekre applikált kötélhálón farmerek, gatyák, ingek és pólók lógnak, melyekbe két táncos, mint két óriási pók, belebújik, mintha felöltözne - csak mindezt vízszintesen, lógva. Azon kívül, hogy mulatságos a küzdelem, a leghétköznapibb cselekvésünk - a felöltözés - értelmére-értelmetlenségére hívja fel a figyelmet. Trisha Brown nagyon is filozófus művész, éppen abban az értelemben, ahogy Arthur C. Danto érti ezt a "Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet?" kérdésével. Ugyanez a humoros, ám súlyos esztétikai problémákat is felvető irány mutatkozik meg a Sticks (1973) című munkában, melyben öt táncos öt vízszintes botvéget érint egymásnak, és miközben mozognak (megfordulnak),
megpróbálják a végeket összetartani. Az egyenes, megszakítatlan vonal létrehozása az állandó mozgás miatt nem sikerül, de az egyensúlyra és a parányi részletekre kihegyezett finom metafora újra és újra felfedi esendőségünket.
Az est záró miniatür darabja, a Spanish Dance (1973) szintén olyan kísérlet, mely egyben humoros is: az egy vonalban álló öt táncos egymásnak adja át a mozgást, s mire véget ér egy Bob Dylan-szám, mind az öten egy kupacban, kezüket a spanyol kasztanyettacsettintés pózában tartva felgyűrődnek a falra. Ahogy a közönség is: levettek a lábunkról. A hat kicsiny kísérleti alkotás rég nem látott frissességgel töltötte be a Trafó oly sokszor izzadtságszagú színpadát. Izgulok, hogy az évad csakis így folytatódjon.
