Aknamező, tojástánc, mexikói helyzet

Hogyan építette fel Olga karakterét? Készen kapta, vagy szabad kezet kapott a megalkotásához? Egy impovizációs színházban egyszer megdöbbentett, hogy néhány apró adat alapján hogyan építettek fel egy-két perc alatt egy komplett karaktert, de később az is eszembe jutott, hogy ez csak szemfényvesztés lehet, mivel így azt hitetik el, hogy tudják, amit nem tudnak, és ezzel valójában becsapják a nézőket.

Bizonyos értelemben én is becsapom őket, hiszen Olga nem én vagyok. Annak kiderítésére, hogy valójában kicsoda, a próbafolyamat során elég idő szokott lenni, de én most valamelyest készen kaptam őt. Évekkel ezelőtt láttam a színdarabváltozatot Török-Illyés Orsolyával, a forgatás után párszor be is ugrottam, de ugyanazt csinálni, amit ő, se nem tudtam, se nem akartam.

Szabolcs úgy nyúl az emberhez rendezőként, hogy a szerep miatt ne kelljen alakítania magán, hanem a személyiségjegyeiből dolgozhasson, és mint teljesen oda nem illő ne essen le a vászonról vagy a színpadról. Bátor húzás, amikor egy színész a személyiségétől egészen eltérő karaktert vállal, hollywoodi példáit már nemegyszer láttuk ennek. Az azonban egészen más felkészülést igényel, és főleg hosszabbat. Nekem a Kálmán-napra való készülés során még megijedni sem volt időm, nemhogy elemezgetni, annyira gyorsan történt minden. De nem volt ezzel bajom, sőt rájöttem, hogy a több idő általában nem tesz nekem jót, mert hajlamos vagyok túlagyalni a dolgot, rágörcsölni a feladatra.

Mivel a Kálmán-napot Szabolcsék sokat játszották már előtte színpadon, valami készbe, kényelmesen puhába érkezhettem, a helyzeteim, jeleneteim alaposan elő voltak készítve. Az is könnyebbség volt, hogy a Kálmán-nap karakterei típusfigurák, akik naponta szembejönnek velünk az utcán, a boltban, a kávézóban. Egy-két gesztussal, hangsúllyal azonban személyessé tehetők, hogy egészen a magunkénak érezhessük őket. Szabolcs elképzelései nagyjából egyeztek Olga karakteréről az enyéimmel, ezért a forgatás során csak pici, hangsúlyokra vonatkozó korrekciókra volt szükség.

Mennyi dől el egy ilyen ügyben alapos átgondolás, tervezés révén, és mekkora az intuíció szerepe?

Amikor megkapom és elolvasom a forgatókönyvet vagy szövegkönyvet, megpróbálok racionálisan közelíteni hozzá, de amikor játszom, ezekkel a felismeréseimmel már nem számolok, csak háttértudásként vannak jelen számomra.

A filmbemutató utáni pódiumbeszélgetésen elmondta, hogy összeszokott csapat munkájába kapcsolódott bele. Milyen előnyök származtak ebből az ön számára, és akadt-e olyasmi, amit hátrányként élt meg? Érezte-e magát bármilyen szempontból kívülállónak?

Kívülállónak? Egyáltalán nem. Korában benne voltam ugyanis az Ernelláék színpadi változatában, aztán az Egy százalék indiánéban is, ez már egy hosszabb együttműködés Szabolcsékkal. Csak aztán gyerekeim lettek, ezért szünet következett.

A kívülállást úgy értettem, hogy mivel szinte kész produkcióba kapcsolódott be, lehetett volna idegenségérzése, mint amikor kész lakásba költözünk be, amit már be is rendeztek, és nem tologathatjuk ide-oda a bútorokat a magunk igénye-ízlése szerint.

Valóban ilyesmi történt, és ez nagy segítség volt számomra. Jó, ha nem kell valamit nulláról felépítened, hanem kész lakásba költözhetsz be, és még az ágy vagy a kanapé is kényelmes. A Kálmán-napot Szabolcsék rengetegszer játszották, emellett ők már harminc éve együttműködnek, baráti kötelékek fűzik őket egymáshoz. Amikor ebbe egy kívülről jövő belecsöppen, másfajta figyelmi állapotra vált a csapat, és úgy gondolom, rájuk is tud újdonságként hatni egy-egy jelenet. Másrészt pedig ettől egy kicsit ők is másképpen játszanak, hiszen valami újra kell reagálniuk. Ritka, hogy az ember olyan stábbal, csapattal, társakkal működhet együtt, akikkel így lehet játszani. Jó volt az ő hullámaikba kapaszkodnom, velük hömpölyögnöm, a sztorijaikat hallgatnom, a harminc közös évük történetébe bekapcsolódnom.

Milyen eszközei vannak – és szükséges-e, hogy legyenek ilyenek – egy színésznek arra vonatkozóan, hogy egy műegészben összetéveszthetetlen legyen a jelenléte? Számomra mindig izgalmasak voltak azok az előadások, amelyekben betegség vagy más gond miatt valaki beugrott egy fontos szerepbe. Nagyon figyeltem, hogy a megírt karakterhez és a szerepet máskor játszó, azzal már-már összenőtt színészhez képest hol van ő maga, milyen mozzanatokban ragadható meg az, ami csak ő, és más nem is lehetne. Van az a példázat, amelyben eltűnik három kiló hús, a macska pedig nagyon elégedetten nyalogatja a szája szélét, ezért a háziasszony felteszi a mérlegre, amely éppen három kilót mutat. Ezt látva így summázza a történteket: „Az ebédhez való most már meglenne, de hol van akkor a macska?” Ön általában hogyan találja meg önmagát egy-egy szerepben, és hogyan gondolkodik arról a kézjegyről, amit csakis ön hagyhat egy filmen?

Színházban már nagyon szép megoldásokat láttam ugyanarra a szerepre új közreműködőtől, beugrótól. A néző esetleg azonban számonkérheti az előző színészre kizárólagosan jellemző jegyeket az újon, ami szerintem nem jogos. Ha nagyon jelentős személyiségről van szó, egy színész kétségtelenül rajta hagyhatja egy szerepen az árnyékát, kisajátítani mégsem tudja. A színészetben éppen az a szép, hogy noha számtalan megoldási lehetőség közül választhatsz, legbelül mindig te magad vagy a megoldás. Lehet rendezői instrukció az, hogy ne csinálj semmit. De mi kell ahhoz, hogy ez hiteles legyen?

A semmicsinálás a legnehezebb színészi feladat.

Az kell hozzá, hogy ne csak mímeld a dolgot, hanem valóban semmit se csinálj. Hasonló eset, amikor a rendező arra kér, hogy gondolkodj. A néző csak akkor fogja elhinni, hogy gondolkodsz, ha csakugyan gondolkodsz, és nem csak eljátszod, mintha gondolkodnál. Különben hazugság lesz, amit csinálsz, és az lejön a vászonról.

Szimpatikus-e önnek Olga?

Természetesen. Az életben sok bajom lenne vele, de mint színésznek szimpatikusnak kell lennie számomra ahhoz, hogy el tudjam játszani.

Egészen érti és megérti-e őt? A válság, amibe ők ketten Kálmánnal sodródtak, milyen okból fajulhatott el ennyire? Lehet-e őt vagy Kálmánt ezért hibáztatni? Ha korábban tanácsot adhatott volna nekik, hogyan óvta volna meg őket a helyzet fájdalmassá válásától? Vagy nincs értelme felelőst és hibát keresni, hanem egyszerűen az a helyzet, hogy minden kapcsolat ki van téve hasonló gondoknak, buktatóknak, esetleg egyenesen erre van kárhoztatva, és az idegenné válás, a szerelem kihűlése elkerülhetetlen?

Nincs minden kapcsolat erre kárhoztatva. Én a kapcsolatokba tett munkában, az ápolásukban hiszek, és mint a jó fogorvosok abban, hogy amíg csak lehet, a fogak megmentésére kell törekedni, „kihúzni” pedig már tényleg csak akkor szabad őket, ha menthetetlenek. Nem a nagy dolgok, hanem sok pici bosszúság, mások által észre sem vett kellemetlenségek eredménye lehet, hogy már ne akarjunk egy kapcsolatba beletenni, hogy közömbössé váljunk, és ne legyen többé kedvünk küzdeni érte.

Mi lehet az oka, hogy a baj Olga és Kálmán számára egyaránt észrevétlenül hatalmasodott el a kapcsolatukban? Ön mit akart az alakításával a legérthetőbben átadni Olgának a Kálmánhoz való viszonyára-viszonyulására és a maga útkeresésére vonatkozóan? Óriási jelenet, amikor ők ketten a másik házaspárt, Zitát és Leventét hallgatják, és az arcukra elképedés, irónia ül ki: hogy a két arc mennyire ugyanaz a tükör, vagyis hogy ők bizonyos értelemben mennyire egyek.

Zitáékkal szemben ők mindig összezárnak, mégpedig a „mi még nem tartunk itt” megállapítás alapján, vagyis hogy Zitáékhoz képest ők még mennyire jól vannak. Noha lehet, hogy náluk még nagyobb csontvázak potyognának ki a szekrényekből, és hogy a kapcsolatuk már aknamező, óvatos tojástánc, „mexikói helyzet”, vagyis hogy ki fogja előbb meghúzni a ravaszt. Szabolcs vihar előtti csendként jellemezte ezt az állapotot. Még csiripelnek a madarak a kertben, még nem koppant a tetőn az első jégdarab, de már csak pár másodperc, és leszakad az ég.

Nem nevezném magamat konfliktuskerülőnek, de nem is keresem a konfliktusokat, és mindig pontosan megérzem azt a pillanatot, amikor egy összezördülést még el lehet kerülni, ha viszont nem sikerül, akkor nagyon intenzív lesz. Olga és Kálmán mindig sikeresen kerülte el a lehetséges konfliktusait, mindig megúszták – de ezáltal annak a lehetőségét is elvétették, hogy tisztázhassák a dolgaikat. És hogy kideríthessék, egyáltalán mi értelme együtt lenniük.

Sokat nevettünk a vetítésen, és ennek részben a történet groteszk képtelenségei voltak az okai. Noha nagyjából minden tönkremegy vagy már tönkre is ment, valami miatt úgy gondoljuk, van okunk nevetni, a záró táncjelenet is valami nagyon magyar sírva vigadás, a sok-sok pálinkázás pedig már-már afféle magyar sorsátkot vetít a horizontra, amelyből, úgy tűnik, ezen a tájon sem kedvünk, sem erőnk nincs kikecmeregni. Olga ön szerint hogyan épül bele ebbe, és építi maga is ezt a konstrukciót? Fegyelme, csendessége, ereje jó ideig olyannak mutatja, mintha ő lenne a biztos pont, a kiszámíthatóság a káoszban, a hiba a mátrixban.

Olga is fenntartja a káoszt. Egy rossz kapcsolathoz mindig két ember kell, és a hallgatás is egyfajta vélemény. Olga nem emeli fel a hangját, nem harsány, de az eredmény szempontjából ugyanakkora a felelőssége, mint Kálmánnak. Az alapokat együtt rakták le. Nem kéthetes, hanem évtizedes kapcsolatról beszélünk, így amikor a filmben szóvá teszi, hogy Kálmán miért nem viszi ki a szennyest, az már késő bánat. Az ő döntése is volt, hogy idáig fajultak a dolgok.

Melyek a Kálmán-nap legerősebb pillanatai az ön számára, ha színészként tekint rá? Milyen volt forgatni, milyen volt nézni?

Nagyon rövid, 11–12 napos forgatás volt, és nagyjából kronológiában vettük fel a filmet, a jelenetek szinte átfolytak egymásba: ahol este elejtettük a szálat, reggel ott vettük fel. És én éppen ebben, a folyamatban hiszek, amely során minden lépést lelkiismeretesen végig kell csinálni, és nem lehet bizonyos részeket átugrani, mert ha igen, az kilyukasztja a filmet.

És nézőként mi tetszett a legjobban?

A záró jelenet, a tánc, a mulatás.

A bemutató utáni pódiumbeszélgetés moderátora, Tamás Dorka az ön nagy visszatéréseként beszélt a Kálmán-napról. Ön is így éli meg? Az interjúi alapján mintha atipikus művész lenne, aki az átlagnál szabadabban, függetlenebbül, esetleg flegmábban viszonyul a színészi létéhez és működéséhez. Mi segít önnek ebbe a létmódba belépni újra meg újra – vagy ki sem lép onnét soha?

Szeretem csinálni, de ha állandóan csinálnom kellene, nem szeretném. Ha a megélhetésem függene tőle, valószínűleg kénytelen lennék olyan kompromisszumokba belemenni, amik miatt szintén nem szeretném már annyira. Valóban régen forgattam, de az évek során szültem három gyereket, és a Covid is közbeszólt. Mégsem esett nehezemre most újra játszani. És ezzel nem a munkát akarom degradálni, és nem is a lustaságomat próbálom megideologizálni. Nem vagyok láblógatós fajta, szeretek dolgozni, aktív életet élni, mégsem szeretem a színészetet munkának nevezni. Mert ha annak élném meg, számomra a lényege veszne el.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu