A Netflix néhány éve ötrészes dokusorozatot készített azokról a koreográfusokról, akik a leginkább meghatározzák a kortárs táncnyelvet. A Move egyik része Akram Khanról szól. Akram Khan a kortárs tánc és koreográfia egyik legkiemelkedőbb alakja, akinek munkássága a klasszikus indiai kathak tánc és a modern tánc fúziójáról híres. Ő koreografálta a londoni olimpia megnyitóját, Juliette Binoche-sal készített darabot a szerelemről, dolgozott Anish Kapoorral, kislánya kérésére a környezetvédelemmel és a klímával a középpontban, a fenntarthatóság szempontját is figyelembe véve gondolta újra A dzsungel könyvét.
Az English National Ballet-nak készített Giselle-t ruhagyári munkásnők közegébe helyezte. Legújabb bemutatója a Thikra: Night of Remembering a díjnyertes vizuális alkotóval, Manal AlDowayannal készül, és júniusban mutatják be Montpellier-ben.
A bangladesi származású brit művész előadásai mélyen személyes történeteket mesélnek el, miközben kulturális határokat lépnek át és univerzális emberi témákat dolgoznak fel. Akram Khan nem egyszerűen táncos és koreográfus, hanem történetmesélő, aki a mozgás, a zene, a vizuális művészetek és a színházi elemek kombinációjával hoz létre lenyűgöző produkciókat. Munkáit három „hegyre” építi: a hitrendszerre, a mítoszokra és a traumára. Mi az identitásom? – teszi fel a kérdést minden előadásában. Nem véletlenül.
Két kultúrából merítve
Akram Khan 1974-ben született Londonban, bangladesi bevándorló szülők gyermekeként. Szülei a háború elől menekültek az Egyesült Királyságba, és Wimbledonban telepedtek le. Khan gyermekkora a két kultúra, a bangladesi hagyományok és a brit környezet közötti egyensúlyozással telt, ami később munkásságának egyik központi témájává vált. Már hároméves korában elkezdett táncolni, és hétévesen a kathak, Észak-India klasszikus táncformájának tanulásába fogott, Sri Pratap Pawar mester irányítása alatt. A kathak, amely gyors lábmunkáról, kifejező gesztusokról és ritmikus precizitásról ismert, Khan művészi identitásának alapköve lett.
Tizenéves korában Khan már színpadon szerepelt, méghozzá Peter Brook legendás rendező Mahábhárata című produkciójában, amely a hindu eposz monumentális színházi adaptációja volt. Ez az élmény nemcsak a nemzetközi színházi világba vezette be, de mély hatást gyakorolt a történetmesélésről és a mozgásról alkotott elképzeléseire is. A kathak mellett Khan kortárs táncot is tanult: a Northern School of Contemporary Dance-ben, majd a De Montfort Egyetemen szerzett diplomát. Ez a kettős képzés – a hagyományos és a modern tánc – lehetővé tette számára, hogy egyedi mozgásnyelvet fejlesszen ki.
Az Akram Khan Company megalapítása
Khan 2000-ben alapította meg saját társulatát, az Akram Khan Companyt, amely hamar a nemzetközi táncélet egyik leginnovatívabb együttesévé vált. A társulat filozófiája egyszerű, mégis ambiciózus: kockázatot vállalni, merészen gondolkodni, és olyan történeteket mesélni, amelyek relevánsak és magával ragadóak. Az együttes munkáiban a kathak és a kortárs tánc mellett gyakran megjelennek más művészeti formák, például a zene, a vizuális animáció és a színházi narratíva.
Khan társulata olyan művészekkel dolgozott együtt, mint Sylvie Guillem balett-táncos, Sidi Larbi Cherkaoui koreográfus, valamint Anish Kapoor és Antony Gormley képzőművészek.
Khan pályafutása során számos díjat kapott, köztük Laurence Olivier-díjat a DESH-ért, amellyel letette névjegyét, valamint a South Bank Sky Arts Awardot és a Bessie Awardot. Ma is minden egyes nap három-négy órát tölt saját, otthoni próbatermében, de a színpadtól, az egész estés előadásoktól visszavonult. Koreográfusként és rendezőként azonban továbbra is aktív. Munkásságát a brit királyi család is elismerte: 2016-ban a Brit Birodalom Rendjének tagjává (MBE) nevezték ki.
Popkultúrába ágyazva
Akram Khan neve a popkultúrában is ismertté vált, részben a nagy horderejű együttműködései, részben a mainstream médiában való megjelenései révén. Egyik legismertebb munkája a 2012-es londoni olimpia megnyitója volt, amelyen koreográfusként dolgozott együtt Danny Boyle rendezővel. Az Isles of Wonder című egy emlékezetes, megrendítő és felemelő, több száz táncost felvonultató produkció volt, amely Nagy-Britannia történelmét és kulturális sokszínűségét ünnepelte. A gyászról, az elvesztettekre való emlékezésről szóló szegmensben az Emeli Sandé által énekelt Abide with Me című keresztény himnuszhoz készített koreográfiát maga Khan és társulata adta elő.
Ez a projekt világszerte milliókhoz juttatta el Khan nevét, és megmutatta, hogy a kortárs tánc képes a tömegeket megszólítani.
Khan több filmhez készített koreográfiát, például a Desert Dancer című 2014-es életrajzi drámához, amely egy iráni táncos történetét meséli el. Zenei téren Nitin Sawhney indiai-brit zenész-producerrel való hosszú távú együttműködése kiemelkedő. Sawhney, aki olyan sztárokkal dolgozott, mint Paul McCartney és Sting, több Khan-produkcióhoz szerzett zenét, köztük a Vertical Roadhoz, amelyet 2011-ben a Trafóban láthatott a magyar közönség.
Khan emellett a popkultúra más ikonjaival is kapcsolatba került, például Kylie Minogue-gal, akinek a Showgirl turnéhoz készített koreográfiát, és a Florence and the Machine-nel is kollaborált.
A színházi világban Khan Juliette Binoche francia színésznővel való együttműködése az In-i (2008) című duettben kapott nagy figyelmet. A produkció, amely a szerelem és az emberi kapcsolatok témáját járta körül, a kortárs tánc és a színház határait feszegette, és a popkulturális közönség körében is sikert aratott. Khan munkáit gyakran dicsérik azért, mert képesek a magasművészetet a populáris érzékenységgel ötvözni, így széles közönséget vonzanak. Ahogy egy interjúban fogalmazott: azokhoz akarja elvinni a táncot, akik egyébként focimeccsre járnak.
Gyereknyelven komoly dolgokról
Az Akram Khan Company több alkalommal járt Budapesten. A már említett Vertical Roadon kívül vendégszerepelt a Trafóban a bahok, a MA. Járt a Müpában a Chotto Xenos, amely a Xenos családbaráttá tett változata. Khan egy indiai katona történetére készített szólót, aki a gyarmati brit hadseregben harcolva kapott gránátnyomást az első világháborúban, és a koreográfus az ő színre vitt rémálmain keresztül próbálta megérteni és megértetni azt, mit jelentett és jelent az egyén számára a háború. Április 26-án és 27-én a berobbanást hozó DESH családbaráttá szelídített változata, a Chotto Desh látható a Budapest Táncfesztivál keretében a Nemzeti Táncszínházban.
A Chotto Desh (jelentése: „kis haza”) Khan egyik legnépszerűbb és legszélesebb körben bemutatott előadása, amelyet 2015-ben Sue Buckmaster, a Theatre-Rites rendezője adaptált. Az eredeti DESH (2011) Khan személyes történetét mesélte el: egy bangladesi származású férfi identitáskeresését Nagy-Britannia és Banglades között. A Chotto Desh ezt a történetet családbarát formában dolgozza fel.
A Chotto Desh egy fiú álmait és emlékeit követi nyomon, aki a két kultúra közötti navigálás közben próbálja megtalálni a helyét a világban. A produkció a kathak és a kortárs tánc mellett szöveges narratívát, álomszerű animációkat (YeastCulture), látványos vizualitást (Tim Yip) és Jocelyn Pook hipnotikus zenéjét ötvözi. A történet egyik emlékezetes része a nagymama meséje, amely a The Honey Hunter (A mézvadász) című könyvből származik, és egy fiú kalandját meséli el, aki mézet próbál szerezni egy veszélyes erdőben. Ez a mese vizuálisan lenyűgöző animációkon keresztül kel életre, és a gyerekek számára különösen magával ragadó.
A Chotto Desh univerzális témái – identitás, családi kötelékek, kulturális gyökerek, az ember adaptációs képessége – világszerte rezonálnak a közönséggel. A kritikusok dicsérték a produkció érzelmi mélységét és vizuális gazdagságát: a The Telegraph „mágikus és intenzív” előadásnak nevezte, míg a The Independent Khan mesteri történetmesélését emelte ki.
A Chotto Desh különlegessége, hogy Khan saját történetét más táncosok adják elő, akik saját értelmezésükkel gazdagítják a koreográfiát. Khan szerint ez a folyamat egyszerre alázatra tanít és inspiráló, hiszen a történet az ő tapasztalataiból indul, de a táncosokon keresztül új életre kel. Az előadás sikere abban is rejlik, hogy képes a gyerekeket és a felnőtteket egyaránt megszólítani, miközben a bevándorlók gyermekeinek identitáskérdéseit érzékenyen ábrázolja.
Királynői kitüntetéssel végezve
Khan pályafutása során számos díjat kapott, köztük a már említett Olivier-díjat a DESH-ért, valamint a South Bank Sky Arts Awardot és a Bessie Awardot. 2018-ban bejelentette, hogy táncosként visszavonul, de koreográfusként és rendezőként továbbra is aktív. Munkásságát a brit királyi család is elismerte: 2016-ban a Brit Birodalom Rendjének tagjává (MBE) nevezték ki.
