Ma már újra egyre több településen szervezik meg a farsang végét jelző mulatságot. Van, ahol intézményi háttérrel, van, ahol egy-egy lelkes szervezőnek köszönhetően éled újjá a szokás.
Farsangfarka menete minden településen más és más. A gonosz telet néhol Balabán, de a legtöbb helyen Illés, az italos kedvű szalmabábu jelképezi. Illés történetét általában a falu tehetségesebbjei betanult szövegek alapján játsszák el: a súlyos beteg Illés kifújja utolsó, jéghideg leheletét, és ezzel kezdetét veszi a siratás és a „méltatás”, amelyet annyi élcelődéssel, akár egymás rovására tett csipkelődéssel fűszereznek az előadók, amennyit csak elbír a közösség. A bámészkodó turistáktól felduzzadt tömeg ekkor utolsó útjára kíséri Illést.
A fura menetet többnyire a „pap” vezeti, mögötte haladnak az állat-, ördög-, de akár rendőr jelmezbe bújt maszkurák, akik hangos ostorcsattogtatással, rigmusokkal, csörömpöléssel riogatnak, az asszonyok pedig „zokogva” vonulnak végig a falun, hogy a határban – néhol a főtéren – alágyújthassanak a télnek: égjen úgy, hogy hírét se hallják a következő télig.
A résztvevők sütnek-főznek, forralt bort, házi pálinkát kínálnak, a merészebbek jelmezt öltenek, és a ládák mélyéről előkerült forgatókönyvek alapján, mulatozva-bolondozva élik meg a télbúcsúztatót: körbehordozzák, majd elégetik Illést, a telet jelképező szalmamábut. A farsangfarka egykori gondűző, búfelejtő hatása átmentődött: a mulatságon az ember szóval, alakoskodással mondja ki vagy játssza el mindazt, amit az erkölcsi normák betartása kedvéért máskor nem tehet meg.
Fotók: Beliczay László / Kultúra.hu
