Múlt héten jelent meg az Időfutár sorozat nyolcadik, záró kötete a Pagony kiadó gondozásában. Közben az egyik szerző, Tasnádi István már javában új filmje rendezésére készül, ami az „öregezésről” szól. Az író azt mondja: számára elengedhetetlen a közvetlen visszajelzés, így talált rá a színházra, és „gyógyult ki a versírásból”. Alanyiságról, lépcsőházi gondolatokról, oltogatásról és átverésekről is beszélgettünk.
Hogy lehet közösen könyvet írni?
Nehezen. Nem is tettük volna, ha az Időfutár eredetileg nem napi rádiós sorozat lett volna, amit viszont egyedül nem lehet írni. Jeli Vikivel és Gimesi Dórával hárman kezdtük, majd a második évadban – mikor már majdnem utolért minket a történet sugárzása a rádióban – beszállt Vészits Andrea is. Amikor véget ért a sorozat, a Pagony kiadó felkért minket arra, hogy regényesítsük a történeteket.
Kezdetben csupán arról volt szó, hogy a három évadot foglaljuk kötetbe, ami egészen zökkenőmentes munka volt. A hatodik könyvbe már sok új elem került, míg a hetedik és a nyolcadik kötetben tovább írtuk a rádiójátékot, és ez majdnem kifogott rajtunk. Négyen közösen regényt írni szinte lehetetlen feladat.
Elmúlt a rádiós sorozat kötelező leadási határidejének szorítása, volt elég időnk, ezért
még a jó ötletnél is kerestünk jobbat.
Sokáig gondolkodtunk a történeteken, hiszen nem akartuk önmagunkat ismételni, ugyanakkor több ezer oldal volt már mögöttünk, amiben rengeteg fordulatot elhasználtunk. A közönség viszont türelmetlenül várta a folytatást. A nyolcadik kötet megírása elég sokáig tartott, rengeteg kutatómunka van benne, hisz az Erzsébet-kori Angliában játszódik és arra kezdettől fogva ügyeltünk, hogy a történelmi vonatkozások pontosak legyenek. Ritkán fordult elő, hogy a történetvezetés miatt néhány hetet csaltunk, mint például Mozart halálánál. Amikor múlt héten a könyvbemutatón kezembe vettem a kötetet és beleolvastam, úgy éreztem, megérte. Tartalmas, méltó lezárása lett a sorozatnak.
Biztos, hogy nem lesz folytatás?
Ebben a formában nem lesz. A színházi előadás több helyen fut, legutóbb a Szegedi Nemzeti Színházban mutatták be.
Ezek a történetek kimondottan sok kutatói munkát, utánajárást igényeltek.
Minden írás rengeteg kutatómunkával jár. Egy írót a pályája elején visz a kamaszkori lendület, nincs érdekesebb dolog, mint önmaga. Általában verseket ír, majd kigyógyul belőle, és az idő előrehaladtával egyre jobban kilát a fejéből és másfelé fordul. Csak az igazán átütő tehetségnek érdemes a líránál maradni. Azt érzem – sok alkotótársamon is –, hogy harminc-negyven éves kor körül van egy fordulat, mikor elkezd témákat keresni és kutatni hozzá.
Téged korábban sem jellemzett a nagyon erős alanyiság.
Dehogynem, csak a drámaíró önmagát álarcok mögé bújtatva írja meg. Az átdolgozásokban is teljes lényemmel benne vagyok. A Fédra fitnesst háromféleképpen írtam meg, tíz éven át újra és újra. Először az ifjú Hippolütosz szemszögéből meséltem el a történetet, egy évtizeddel később azonban már empatikusabb voltam az apával, Thészeusszal, és az ő igazságát is tudtam képviselni.
Te is verseskötettel indultál. Mikor nőtted ki a versírást?
A kilencvenes évek elején, az első verseskötetem könyvbemutatója után. Együtt dedikáltam egy idős Kossuth-díjas szerzővel. Egy órán keresztül ültünk a Vörösmarty téren, és vártuk az olvasókat. Nem az rendített meg, hogy hozzám, az első kötetes szerzőhöz nem jött senki, hanem az, hogy hozzá sem. Akkor hirtelen leterítődött előttem a pálya, hogy mi várna rám. Biztosan elboldogultam volna, hiszen a szakmából alapvetően jó visszajelzéseket kaptam. Ha eljártam volna más költők könyvbemutatóira, viszonzásképpen bizonyára ők is eljöttek volna az enyémre, és egy pár száz fős szubkultúra részeként nagyon szépeket írhattunk volna egymásról. Engem viszont az élő kommunikáció érdekelt, ennek a terepét kerestem. Egészen véletlenül, a bátyám révén jött be a képbe a színház. Csaba lelkes színházcsináló volt már akkor is, hívott a színjátszókörébe, mert kevés volt a fiú, kért, hogy álljak be. Később, mikor őt felvették a főiskolára, rám maradt a csoport, és elkezdtem darabokat írni nekik. A bemutatón hihetetlen jó érzés volt, hogy végre közvetlen visszajelzést kaptam, még akkor is, ha nem feltétlenül csak jókat. Végre elindult egy párbeszéd.
Könnyedén tanultál bele a drámaírásba?
Az Egyetemi Színpad drámapályázatán nyertes darabommal rögtön az elején hatalmasat buktam. De ez nem vette el a kedvemet. Azt gondoltam, rendben, úgy látszik, ez is egy szakma, megtanulom ennek a szabályait. A következő jeligés pályázatot is megnyertem, ám egyből utána megszűnt az Egyetemi Színpad, így nem volt hol bemutatni. Megkerestem Znamenák Istvánt, aki a Megáll az idő óta nagy kedvencem volt. Éppen Budapesten forgatott a Fészek klubban, bemutatkoztam neki és kezébe nyomtam a Kokainfutár példányát. Néhány hét múlva felhívott, hogy megrendezi Kaposváron, és akkor váratlanul beindult a dolog.
Könnyen írsz?
Attól függ. Ha most elém tolnál egy kötetet, hogy írjak egy frappáns dedikációt, nem biztos, hogy menne. Sokat írok fejben, nagyon szeretek sétálni, és közben pörögnek a fejemben a történetek. Sokat cetlizek, a kocsim is tele van papírokkal. Szerintem egyébként mindenki ír fejben, még ha csak lépcsőházi gondolatként is. Benne vagy egy konfliktusban, nem jut eszedbe a frappáns válasz, ám kilépsz az ajtón, és pár perccel később már tudod, mit kellett volna mondani. A drámaírónak rendelkezésére áll ez a plusz pár perc vagy még több is. Ma már, a chat megjelenése óta lényegében mindenki drámát ír, közösen valakivel. Amikor egy netes darabon, a Cyber Cyranón dolgoztunk, megkértem a fiatal színészeket, hadd nézzem őket, ahogy csetelnek.
Elképesztő volt! Egy vitában vagy szerelmi évődésben ugyanúgy oltogatják egymást, ahogyan Shakespeare vagy Molière hősei, csak akkoriban még nem így hívták ezt, hanem szellemes replikának vagy elmés riposztnak. Persze nem minden chatből lesz dráma, de a dráma legelemibb részét, a dialógust használja, így ez a technika a felnövekvő generációnak már a csuklójában van.
Miként kezdett el érdekelni a film?
Nagyjából tíz évvel ezelőtt elkezdtem unni magam a színházban. Megszűnt a Krétakör, aztán a Bárka is, minden átalakult, és nem találtam a helyem. Az ifjúsági színház, a Vidovszky Györggyel közös munkák még felvillanyoztak, de úgy általában elszürkült a dolog. Azt éreztem, csak önmagamat ismétlem. Nem azért írok ritkábban drámát az utóbbi időben, mert nincsenek felkéréseim, hanem azért, mert amit a színházak várnának tőlem, az egyre kevésbé érdekel. Szóval volt ez az elkedvetlenedés, és ekkor érkezett a felkérés a Terápia című sorozatra.
Mi volt az, ami az HBO felkérésben megfogott?
A Terápia formája tulajdonképpen a legősibb színházi szituációra épül: két ember össze van zárva, és egy nehéz lélektani helyzetben egymástól várják a megoldást. Az is színházi, hogy a múlt eseményeit nem megmutatjuk, hanem elmesélés által idéződnek meg. Ezek lényegében huszonöt perces egyfelvonásosok. Addig soha nem írtam tévésorozatot, nem érdekelt, nem is értettem hozzá, de a Terápiánál úgy éreztem, ezt a formát ismerem, értem, ebben otthonosan mozgok.
Az Aranyéletben viszont bőven akad akció is.
De ahhoz kellett két évad Terápia, hogy utána úgy érezzem, készen állok egy dramaturgiailag komplikáltabb filmes mesélésre.
Vannak történetek, amik csak színházban vagy kizárólag filmen működnek? Te többet is átírtál egyikből a másikba.
A MEMO című film forgatókönyve évekig az asztalfiókban hevert, és amikor úgy tűnt, nem lesz belőle film, kétségbeesésemben átírtam színpadra. Bemutatták Szegeden, ám – akármilyen csodálatosak voltak a színészek – nem működött. A történet hőse egy hiperamnéziás, aki mindent megjegyez, és semmit nem tud elfelejteni. Ezt a speciális érzékelést nem lehetett megjeleníteni a színház eszközeivel. Úgy tűnt, ez egy rossz darab. Aztán pár évre rá elkészült a film, ami elnyerte az Európa legjobb tévéfilmjének járó díjat. Nem mindig jó ötlet hegedűn eljátszani egy zongoraversenyt.
A MEMO-t te rendezted, akárcsak az Egy másik életben című, idén bemutatott tévéfilmet. Ez az út? Magad írod-rendezed?
Továbbra is írok forgatókönyveket más rendezőknek is. Ilyen a Szibériai csárdás, amely ilyen-olyan okok miatt évek óta áll, noha a Filmalap megszavazta rá a támogatást. Közben ebből is írtam színdarabot, amit legutóbb Győrben mutattak be. De akad kimondottan olyan forgatókönyv, amit a magam számára írok.
Most dolgozol ilyenen?
Igen, nemrég fejeztem be az első változatot. Tavasszal egy pilotot is leforgattunk belőle. Ebben is Molnár Áron és Lengyel Tamás a főszereplők, mint az előző két közös filmünkben, hozzájuk csatlakozott Mucsi Zoltán, illetve Staub Viki, akivel az Aranyéletben dolgoztam.
Miről szól a történet?
Az öregezésről. Ez egyre elterjedtebb bűnözési forma. Lépre csalnak idős embereket, a bizalmukba férkőznek, és elszedik mindenüket. Általában nyolcvan fölötti, egyedül élő nyugdíjasokra szállnak rá, kifigyelik őket. A rendőrségen már külön alosztálya van az öregezésnek, más néven unokázásnak. Az idős férfiakat többnyire úgy húzzák le, hogy fiatal lányok megszólítják a villamoson, pityeregnek, hogy nincs munkájuk, ők akár takarítanak is, ha szükség volna rá, és ez néha egészen odáig megy, hogy a bácsi rájuk íratja a lakását. A rendőrség a legtöbbször tehetetlen, hisz bár a család sokszor átlátja, mi történik, amíg az idős ember maga nem tesz feljelentést, addig nem léphetnek közbe, mindenkinek szíve joga, hogy kifizesse valaki másnak a számláit. Egyébként minket is bármikor átverhetnek. Az anyaggyűjtés során elmentem egy időseknek tartott prevenciós előadásra. A művelődési ház ajtajában alá kellett írni egy jelenléti ívet, majd beültünk. Az előadást tartó rendőrtiszt egy ponton felmutatta az aláírásunkkal hitelesített papírt, amin az állt, hogy tartozunk neki tizenöt millió forinttal. Meghűlt bennünk a vér. Meg se néztük, mit írtunk alá. Persze azonnal összetépte, de ettől kezdve nem volt kérdés, hogy mindannyiunk problémájáról beszél. Mindannyian érintettek vagyunk így vagy úgy. És csak akkor kerülhetjük el, hogy áldozattá váljunk, ha figyelünk egymásra. Az idősekre épp annyira, mint a gyerekeinkre.
