Az alázatos Don Juan

Márquez világa kemény dió, nehéz feltörni: sokan elvéreztek már a feladat teljesítése közben. Annak ellenére, hogy nincs hálásabb feladat egy operatőr vagy díszlettervező számára, mint a karibi vidék színes-szagos világát vászonra varázsolni, s ez most maradéktalanul sikerült is (Affonso Beato munkáját dicsérik a képek). A film záróképe például gyönyörű - és nem azért, mert már annyira vártam a befejezést. Sokkal nehezebb viszont a történetmesélés problémáját megoldani: a regényben úgy viharzunk végig hatvan éven, hogy fel sem tűnik, mindezt filmen megoldani egy kicsit macerásabb. S máris előttünk az első buktató: míg a férfi színészek tökéletesen hitelesek harminc és hetven évesen is, addig a nőket nem sikerült öregasszonnyá aszalni. Pedig Giovanna Mezzogiorno még fejlett tizennyolc évesnek is beválik az elején, érett asszonyként pedig egyenesen pazar alakítást nyújt. A sminkeseknek talán épp emiatt nem volt szívük később leszedálni. Ha igazi átalakulásra vágyunk, nézzük csak meg Marion Cottillard-t a Piafban - ott tökéletesen sikerült az átváltozás.

 

 

Javier Bardem számára a tavalyi év nyerőnek bizonyult, ugyanis a Nem vénnek való vidékben fontos szerepet kapott, a pszichopata bérgyilkosét, talán még egy Oscarral is megdobják pár nap múlva; itt pedig szerelmi tébolya, öreges csoszogása, alázatos Don Juan-tekintete engem meggyőzött, s a film után meginterjúvolt hölgyek is arról számoltak be: minden további nélkül el tudnának viselni egy hasonló karakterű rajongót.

 

Mint már említettem, a film a közepe felé elkezd unalmassá válni: a két és negyedórából bőven elég lett volna a klasszikus másfél is. Ugyanis mikor Ariza saját szenvedélyét mint levélfogalmazó éli ki (mások helyett ír szerelmes leveleket), gyakorlatilag elérkeztünk a film csúcspontjához. Eddig minden stimmelt: a jelenetekből áradt a fülledt karibi hangulat és erotika, a Márquez-művek összetéveszthetetlen atmoszférája. Csakhogy a forgatókönyv túlságosan ragaszkodott a könyv történetéhez, és alaposan körbejárja Fermina és a doktor házasságát. Értem én, mert hiszen az is remek sztori, de talán jobb lett volna, ha kimarad ez az egész szál, és csak utalások szintjén találkozunk a férjjel. Éppen emiatt nem maradt ereje Newellnek, hogy az idő múlását érzékeltesse. Hangsúlyos helyeken lassítani lehetett volna a tempón, hiszen mégiscsak eltelik röpke fél évszázad, s akkor láthatnánk, hogy ez a szerelem nemcsak szenvedély, hanem bizony szenvedés, tépelődés, önmarcangolás is.

 

Végül talán mégis ajánlanám a filmet, elsősorban értelmiségi, összejövőfélben lévő pároknak, hölgyeknek szerelmi bánaton túl, vagy épp innen - utána persze kötelező elolvasni a könyvet is! Hiszen Márquez regénye az egyik legszebb szerelmes mese: minden nő olyan férfiről álmodik, aki akár 51 évet is hajlandó várni szíve választottjára. S ennek fényében a film zárómondata nem banális hollywoodizmusként hat, hanem komolyan vehető életbölcsességet fogalmaz meg - Ariza, mikor végre karjában tarthatja kedvesét, ezt mondja: végül rájöttem, hogy nem a halál, hanem az élet örökkévaló.

 

Úgy legyen.