Albert Camus, aki szerint az emberi élet a halál miatt teljesen értelmetlen

Az akkor francia uralom alatt álló Algériában, Mondovi (ma Dréan) városában látta meg a napvilágot. Apja egy évvel később elesett az első világháborúban, spanyol származású, írástudatlan és csaknem teljesen süket anyja takarításból tartotta el a családot. Camus az algíri líceum legkiválóbb diákjai közé tartozott és a sportban is jeleskedett, focizott és úszott. Tanulmányait tizenhét évesen tüdőbetegsége miatt félbe kellett szakítania, később az algíri egyetemre iratkozott be. Megélhetését alkalmi munkákból biztosította, dolgozott a meteorológiai intézetnél, autóalkatrész-eladóként és magántanítványokat is vállalt.

A görög és keresztény gondolkodás kapcsolatait vizsgáló szakdolgozatának elkészítése után tüdőbaját a Francia Alpokban kezeltette – életében ekkor járt először Európában. Hazatérése után anyja egyik lánytestvéréhez került, ahol gazdag könyvtár állt rendelkezésére, és ő szinte falta a könyveket, írni is ebben az időszakban kezdett. 1935-től rövid ideig tagja volt a kommunista pártnak, más baloldaliakkal együtt munkásszínházat szervezett. Céljuk elsősorban az ideológiai képzés volt a színház katartikus erejével, célközönségük pedig az algériai munkások voltak.

Első könyve, egy 1937-ben megjelent esszégyűjtemény visszhangtalan maradt, ezután regényírásba kezdett, de a művet végül nem fejezte be. 1938 szeptemberében a baloldali Alger Républicain című lap munkatársa lett, cikkeiben számos visszásságra hívta fel a figyelmet, bírálta a kolonializmust és az arabokkal szembeni elnyomást. A hatóságok emiatt nem nézték jó szemmel tevékenységét. 1939-ben Le Soir Républicain címmel lapot indított, ezt a következő évben betiltották, Camus pedig Párizsba ment, és egy ismerőse segítségével a Paris Soir szerkesztőségébe került. A francia összeomlás után, nem sokkal a német csapatok bevonulása előtt Lyonba menekült, majd rövid időre ismét Algériába ment, egy orani iskolában tanított.

Betegsége miatt visszatért Dél-Franciaországba, majd Párizsba, ahol a Gallimard Kiadó lektora lett. 1942-ben jelent meg az elidegenedés témáját középpontba állító Közöny című regénye, amely nevét egy csapásra ismertté tette, ugyanebben az évben publikálta a Sziszüphosz mítosza című filozófiai esszéjét. Mindkettőben arra keres feleletet, milyen viselkedési lehetőségei maradnak az embernek az abszurd világban. A Közönyből 1967-ben Luchino Visconti rendezett nagy sikerű filmet Marcello Mastroianni és Anna Karina főszereplésével. Az abszurditás gondolatát képviseli két 1944-es drámája is: a Közönyhöz filozófiailag is kötődő A félreértés, valamint a Caligula (1944), amelyben egy egzisztencialista zsarnok tragédiáját írta meg.

Camus 1943-ban csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz, álnéven az illegális Combat című lap munkatársa, később szerkesztője lett. Ekkoriban ismerkedett meg Jean-Paul Sartre-ral és körével is, egymás irodalmi munkásságát kölcsönösen nagyra becsülték.

A háború után jelent meg talán legnépszerűbb munkája, A pestis, amelyhez négy éven át gyűjtötte az anyagot és hét éven keresztül dolgozott rajta. Az Oranban játszódó történetben a hangsúly nem a járvány elleni harc kétes sikerén van, hanem a sorsukkal szemben eszköztelen szereplők emberi méltóságán és testvériségén. Camus műveiben annak a meggyőződésének ad hangot, hogy az emberi élet a halál miatt teljesen értelmetlen. Belső vívódásáról így írt: „Azt érzem és tudom, hogy van szívem, hogy létezik. A körülöttem levő világot meg tudom érinteni, és tudom, hogy létezik. És itt véget ér minden tudásom. Az összes többi pusztán feltételezés.”

Camus 1951-ben A lázadó ember című írásában leszámolt a kommunizmussal és a totalitárius diktatúrákkal, magára vonva a baloldali értelmiség haragját. Több addigi híve és barátja eltávolodott tőle, Sartre és más marxisták is élesen szembefordultak vele. A baloldali értékek mellett azonban kitartott, két kiáltványban is kiállt az 1956-os magyar forradalom mellett.

Harmadik, remek technikai megoldásokban bővelkedő regényét, a világ erkölcsi önelégültségét iróniával szemlélő A bukást (1956) sokan félreértették, ezt novelláinak sikere és az 1957-ben neki ítélt Nobel-díj sem tudta vele feledtetni.

Camus a rangos kitüntetést biztatásnak vette, úgy érezte, még pályája kezdetén áll, ám már nem sok idő adatott neki. 1960. január 4-én kiadója, Michel Gallimard társaságában egy sportautóval Párizsba tartottak, amikor Petit-Villeblevinnél 145 kilométeres sebességgel hajtva egy fának ütköztek. Az író azonnal meghalt, Gallimard néhány nappal később a kórházban halt bele sérüléseibe. Camus táskájában megtalálták Az első ember című regénye befejezetlen kéziratát, utolsó művét 1994-ben, halálának 34. évfordulóján adták ki.

Camus regény- és színműíróként, moralistaként és politikai teoretikusként a II. világháború után saját nemzedékének szószólója, majd az utána következők mentora lett.

Írásaiban a háború utáni értelmiség kiábrándultsága tükröződik, fő témái az elidegenedés, az ember elszigeteltsége egy idegen világban, a Gonosz kérdésköre és a halál véglegessége. Népszerűsége töretlen, hazájában éppúgy, mint külföldön, kevés művet alkotott, ezeket azonban ma is sokan olvassák.

Fotó: Daniel Fallot / Ina via AFP