Alessandro Baricco – bár a könyveinek köszönhetően bejárta a világot – életében először jár Magyarországon. Magyar kapcsolódásai azonban akadnak: – A generációm Olaszországban erősen kötődött Közép-Európához, számos kötetet lefordítottak olasz nyelvre, így az első könyv, amit olvastam, A Pál utcai fiúk volt. Eldönthettem, hogy az olasz Emilio Salgari egyik könyvét választom, vagy Molnárét – jegyezte meg, miután többször visszakérdezett a magyar író nevének kiejtésmódjára. – Salgarit utáltam, de imádtam A Pál utcai fiúkat, többször elolvastam egymás után, és úgy éreztem: Nemecsek én vagyok.
A műveiben is felfedezhető dallamosság kapcsán elmondta, mindig nagyon szerette a klasszikus zenét. Amikor 16-17 éves kortársai táncolni jártak, cigarettáztak, ő a klasszikus műveket tanulmányozta. Hozzátette: a zene a muzsikában való jártasság nélkül is élvezetet, örömet adhat. – Sőt, a hozzáértés sokszor blokkolja az élvezet felé vezető ösvényt, mert nem a lényegre koncentrálok, hanem például a szólista előadásmódját figyelem.
A beszélgetést vezető Czakó Zsófia az író gondolatát idézte, mely szerint minden könyvük maguknak szól, az összes az írókról mesél. A Vértelenül című kisregényében pedig azt írja: „Csak annyit érzett, hogy nincs erősebb annál az ösztönnél, mely arra késztet, térjünk vissza oda, ahol tönkretettek bennünket, és éveken át újraéljük azt a pillanatot.” A beszélgetőtárs arra volt kíváncsi, hogy vajon Baricco életében vannak-e ilyen töréspontok.
Az író megjegyezte: ez rettentő személyes kérdés. Majd úgy fogalmazott: az emberek nagy része itt-ott töredezett, bizonyos sorsokban ez könnyebben tetten érhető, másoknál kevésbé látványos. – Ahol az embert megtörték, az egy olyan környezet, amelynek ismeri a működési mechanizmusait. Könnyebb, mint – hogy a Novecentóhoz csatoljak – leszállni a hajóról. Mondok egy banális példát: amikor az ember visszajár egy olyan étterembe, ahol a tésztát túlfőzik, kevés szószt raknak rá, de legalább tisztában van azzal, mi vár rá, nem érik meglepetések. Ez sokkal élesebben jelenik meg a rossz szülő-gyerek kötődésekben.
Arra a kérdésre, hogy mely hőseit érzi magához igazán közel, Baricco azt felelte, hogy az író mindig a legutóbbi történetébe szerelmes, így számára a magyarul jövőre megjelenő metafizikus westernjének főhőse, a fantasztikus pisztolyzsonglőr, Abel különösen sokat jelent. – De ha visszatérünk a korábbi művekhez, akkor Novecento fontos számomra, valamint bolondulok a Mr. Gwynben lámpakészítő öregjéért. És persze az első személyhez is kötődöm, akiről írtam: Rail úr annyira én voltam, hogy mindig ragaszkodom hozzá. Nevetve tette hozzá, hogy a nők egy másik világ, éppen ezért nem is tudott kapásból hozzá közel álló női hőst említeni.
Mielőtt felolvasta a Novecento egy részletét, a Zeneakadémián körbepillantva, somolyogva megjegyezte: – Úgy fogom elmesélni, hogy én is zenéltem ebben a teremben.
Az író az olaszul idén megjelent Abel egy részét egy amszterdami szállodában írta. – Méregdrága, ne menjenek oda, én későn vettem észre, addigra már beleszerettem abba a szobába. Mikor visszatértem, kimondottan azt a szobát kértem. Szeretem a szállodákat, ilyenkor a város miliője kevésbé fontos, amikor írok, nincs velem senki. Egy jó sör nem árt, de egyebekkel nem foglalkozom.
Beszélt arról is, hogy efféle úri huncutságokat, mint a szállodában írás, csak a sikerei óta engedhet meg magának. – Az első könyvemet munka mellett írtam, egy kis vacak lakásban laktam egyedül, esténként és vasárnaponként – munka után – dolgoztam rajta.
A Barbárok és A játék kapcsán kérdésre válaszolva beszélt a félelemhez való viszonyáról. – A félelem értékes érzelem, sokáig volt útitársam. Keménynek kell lenni, de sok mindent lehet tanulni a félelemből. Idővel érdemes búcsút mondani neki, és egyedül folytatni az utunkat. A túlzott félelem, ami belülről rág, fárasztó; ha egyszer megtette a hatását, menjen a dolgára.
Mint mondta, az nem igazán zavarja, ha a hétköznapi olvasók félreértik, annál inkább, ha egy őt kérdező újságírónak fogalma sincs a könyvéről. – A francia rádióban nem olvasták el figyelmesen a Barbárokat, a digitális forradalom elleni felszólalásnak tekintették, ami tévedés. Hiszen én a Barbárokban azt akartam, hogy nézzünk a dolgok mélyére, értsük meg, mi következik. Ott egy idő után az interjú közben felálltam és kimentem.
Az értelmiségiekben megvan a hajlam arra, hogy azt gondolják, az új generáció tönkretesz mindent a digitális fegyverekkel, holott ez nem igaz. Az én időmben sokkal kockázatosabb volt gyereknek lenni. Nyolcévesen meghajtottam a focis kártyák széleit, és egy cipőbe igyekeztem eljuttatni egy kis golyót két órán keresztül. Felmerülhet a kérdés, hogy ezek után hogyan lettem tudós... Nehéz élet volt: lassú, unalmas és ingerszegény. Időnként az ablakból figyeltem az alattunk lévő kereszteződés jelzőlámpáját: zöld-piros-zöld-piros. Ha a kezembe adtak volna egy videójátékot, mi rosszabb történhetett volna?!
Azt szoktuk mondani, hogy buborékban élnek a gyerekek, csak az őket érdeklő információk érnek el hozzájuk. Kilencévesen én is ilyen buborékban éltem, az egyház, a cserkészek, a család, A Pál utcai fiúk – kizárólag ezek jutottak el hozzám. Ha választanom kellene az én vagy a gyerekeim 15 éves kora között, egy pillanatig nem gondolkodnék rajta. A lehető legteljesebb módon kell belélegezni a minket körülvevő világot.
Majd a Barbárok és A játék című esszékötetek folytatásáról szólva ironikusan megjegyezte: érdekes lenne megíratni a mesterséges intelligenciával a mesterséges intelligenciáról szóló részt. – Ezzel kapcsolatban mindenki azzal foglalkozik, hogy jaj, megíratják vele a gyerekek a házi feladatot, vagy majd az MI tud Baricco stílusában könyvet írni. Szerintem ezek a vonatkozásai nem hoznak jelentős változást. Azonban bizonyos ágazatokban a mesterséges intelligencia valóban felforgatja az emberek életét. Mondok néhány példát a gyógyítás területéről, amely szédületes fejlődést hozhat. Míg ma az orvostudomány x számú esetet tud tanulmányozni, az MI lehetővé teszi, hogy ennek ezerszeresét, majd tízezerszeresét vessük vizsgálat alá. Az MI ráadásul már így is lényegesen jobb hibaaránnyal diagnosztizál, mint az emberek.
Baricco 30 évvel ezelőtt iskolát alapított Scuola Holden néven Salinger Zabhegyezőjének főhőse tiszteletére. Jelenleg több mint 400 diák tanul itt, de évente mintegy 2000 hallgatója van különböző formában. – Holden nem rossz, hanem furcsa. Ha mindenki egyenesen néz, ő kicsit keresztbe; ez az iskola – és benne a diákok és a tanárok – épp ilyen különleges, saját világban léteznek. Az elbeszélés művészetét tanítjuk, különös figyelmet fordítunk az írásra, a kortárs bölcsészettudományra. Az élő dolgokat kell vizsgálni, amelyek a te nyelveden szólnak hozzád, különben csupán holtakat cincálsz. Számunkra Homérosz, Flaubert, a westernfilmek hősei mind kortársak, együtt megyünk be az iskolába, és velük töltjük az időnket.
Baricco korábban úgy fogalmazott: „Azt az életet élem, amit szeretek, szerencsés és boldog ember vagyok.” Most hozzátette: – Életem nagyobb részét rengeteg munkával töltöttem, 20 és 50 éves korom közt rengeteget gürcöltem. Jellegzetes jelenet, hogy szombat késő este autóval megyek haza az irodából, és kerülgetem az éjszakai mulatozókat. Aztán lelassítottam. Ma sokkal kevesebbet dolgozom. Régen olyan életet éltem, amely sok emócióval töltött fel, de talán nem annyira élveztem, mint ezt most. Nagyon szép az élet – zárta, és megígérte, hogy visszajön Budapestre, és a folytatásról is mesél majd.
Fotók: Felvégi Andrea / Fesztivál Akadémia Budapest
