Ifjabb Alexandre Dumas a XIX. század közepén íródott regénye és színműve, valamint Verdi Traviatájának librettója együttesen szolgált a Kaméliássá rövidült című dráma alapanyagául. Az összes eredetiben fontos funkció jut egy húg említésének. Alfred Germont (nevezzük az alakokat a Sediánszky Nóra író-rendező használta néven) húga addig nem tudja megkötni előnyös és erkölcsös házasságát, amíg a báty a kaméliás hölggyel, a beteg félvilági istennővel, Marguerite Gautier-val folytat szerelmi viszonyt. A motívum a Thália Színház Új Stúdiójának színpadán is jelen van, ám szinte nevetségesen mellékessé válik. A hasonló hangsúly-elcsúsztatások szándékosak (erre vall a rendezői nyilatkozat ars poeticája is), de a flesbekes, visszatekintő-felidéző elmesélés, a jelenetezés arányai sok kívánnivalót hagynak maguk után. Maga a kamélia is csaknem elvesztette a megkülönböztető jegy kiváltságát. Virág; és kész. Meg díszletminta. Marguerite életvitelének és testének külsőségei lefokozódtak. Semmiképp sem hihető, hogy Párizs e nő lába előtt hever. (A szegényes berendezést Vereckei Rita és Paseczki Zsolt hozta létre. Az utóbbi név sajnos már gyászkeretben áll. Az alkalmanként extravagáns maskarák, összességükben semmitmondó öltözékek tervezője Vereckei Rita.)
Tóth Ildikó ? elsősorban az ő kedvéért készült a bemutató ? tehetsége nagyjából igazolja, hogy e figurát érdemes eljátszania. Csöndes, tépelődő egyéniséget láttat a halálhoz egyre közelebb sodródó nőben, aki részint saját alkatának, makacsul vallott (elhibázott) életfilozófiájának is áldozata, s a méltatlan környezet ugyancsak emészti. Tóth rebbenékenysége mindig energikusság is, és mert aurájának meghatározója a morális kisugárzás, a lélek ragyogása, Marguerite-ként is fölébe emelkedik a prostituáltságnak. A szépség és törékenység pislákoló fényeivel világítja át a megvetett mesterséget, kisiklott sorsot, orvosolhatatlan helyzetet, magányt, növekvő halálfélelmet.
A hősnőt körülvevő züllött társaság mai középkorú kallódóknak is nézhető tagjai változó nívójú megformálást nyertek. Zborovszky Andrea összefogott és pontos a Marguerite iránt némi önzéssel szolidáris, elvirágzó Florence-t játszva, Gerle Andrea túlzásokban éli ki a molett (sőt disznó) Olympe italos-kábítószeres harsányságát. Sediánszky nem takarékoskodott az ízléstelenségig nyers megoldások alkalmazásával. A kéjszalon indokolta szexuális féktelenségben való tobzódás leginkább a dilettáns fogásoktól sem visszariadó Dióssi Gábornak (Brissac) felel meg. Végh Péter Gastonként valamelyest megrajzolja a sikertelen sóher művészt, Molnár Csaba (Douphol) beéri azzal, hogy az érdektelen Alfredot egy sótlan pénzember is kiütheti a nyeregből (ha már Marguerite enged a lánya házasságát egyengető Georges Germont óhajának, és kilép az ifjabbik Germont életéből, bár ezzel önmaga felett mondja ki a halálos ítéletet). A csoportos képek mozgalmasságot visznek a hosszú és sokszor tempótlan előadásba, bár itt is számos problémába ütközünk. A befejezés előtti jelképtömkeleg, a kártyacsata valamiféle dartsként történő megvívása nem ered szervesen az addigi realisztikus játékmódból.
