„Alighanem költő vagyok” – Interjú Zsille Gáborral

De vajon hogyan lett az Arany János költészetéért rajongó fiatalemberből a Lengyel Köztársaság Lovagkeresztjének kitüntetettje? Mi köze Krakkónak a kihívó nőiséghez? És mi köze Zsille Gábornak a kortárs lengyel irodalom és kultúra legnagyobb alakjaihoz? S ha már kortárs legnagyobbak, vajon hogyan osztogatják Magyarországon az irodalmi díjakat?

Egy körkérdésben elmesélted, hogy „negyedik gimnáziumi évem utolsó tanítási napján, az utolsó órát követően a teremben maradtam, és leakasztottam a falról a bekeretezett Arany János-portrét, amely jelenleg is hálószobám falán függ”. Majakovszkijról tudjuk, hogy hasonló módon élt együtt Leninnel, de róla azt is tudjuk, miért volt fontos számára ez a kapcsolat. Neked miért fontos a XIX. századi mester?

Tizenhárom évesen, az Arany János Általános Iskola és Gimnázium diákjaként felfedeztem, hogy Arannyal egy napon születtem: március másodikán. Attól a pillanattól érzek megkülönböztetett tiszteletet iránta. Ezt a vonzalmat fokozta, amikor tizenkilenc évesen azon kaptam magam, hogy kamaszkorom elmúltával nem hagytam abba a tizenévesektől „elvárható” versírást, vagyis szembesültem a ténnyel, hogy alighanem költő vagyok. Az ezredfordulón pedig, amikor elmélyültem a lengyel–magyar kapcsolatrendszerben, tehát polonista önképzést folytattam, örömmel fedeztem fel, hogy Arany több lengyel vonatkozású költeményt is írt – példa erre a Zách Klára című balladája. Tehát Arany-kapcsolatom legalább három síkon mozog.

Ugyanebben a cikkben mesélsz arról, mennyire tetszett neked Arany Daliás idők című elbeszélő költeményének hatodik énekében Toldi krakkói kalandja. Arany szárnyaló fantáziával verseli elénk „a medencében kacérkodó, hiányos öltözetű Esztert”, mondod. Engem az érdekel, volt-e ennek az irodalmi élménynek szerepe abban, hogy 2000-ben eldöntötted, Krakkóban fogod tölteni a következő éveket?

Amikor ezt az erotikától sem mentes Arany-művet felfedeztem, már másfél éve Krakkóban éltem. Tizenhat éves koromtól vágytam ebbe a remek városba, és tizenkét esztendővel később, 2000-ben egy családi örökségnek köszönhetően megnyílt a lehetőség. Vettem egy mély levegőt, négy évre odaköltöztem, és persze nem bántam meg. Krakkó a lehető legjobb helyszín egy fiatal költőnek, a valódi európai kultúra fellegvára, egyedülálló szabadegyetem.

Máshol azt olvastam, hogy az ezredfordulón Krakkóban élt Andrzej Wajda, Sławomir Mrożek, Krzysztof Penderecki, Stanisław Lem, valamint a két Nobel-díjas költő, Wisława Szymborska és Czesław Miłosz, nemkülönben a díjra többször felterjesztett Adam Zagajewski. Azt mesélted, hogy ők a közeledben laktak, lehetett velük találkozni, és te mindent meg is tettél ez ügyben. Adódik a kérdés: mire jutottál? Találkoztál velük? Volt alkalmad beszélgetni egyikükkel-másikukkal?

Igen, mindegyikükkel találkoztam és beszélgettem, a legkülönfélébb élethelyzetekben. Egyedül a sci-fi királyával, a Solaris című klasszikus regény szerzőjével, Stanisław Lemmel nem: ő megközelíthetetlen csodabogár volt, nem sűrűn fogadott vendégeket. Legtöbb alkalommal az 1945-ben született Adam Zagajewskivel találkoztam – irodalmi értelemben az apámnak tekintem őt. Idén márciusban bekövetkezett halála mélyen megrendített. A felsorolt személyek mára sajnos mind elhunytak, ám egy irodalmi nagyság szerencsére ma is Krakkóban él: a szintén 1945-ben született Ewa Lipska.

A közelmúltban több nagy hírű regényt is újrafordítottak Magyarországon, s ennek kapcsán izgalmas fordításkritikai viták bontakoztak ki. Az új fordítások általában az eredeti szöveghez való hűséget hangsúlyozzák, s így az olvasók azzal szembesülnek, hogy a korábbi fordítások sokszor a hazai közönség horizontját tekintették mércének, nem pedig az eredeti szöveget. Néhány éve, a Tóth Árpád Műfordítói Díj átvétele alkalmából arról beszéltél, hogy a műfordítás az alázat iskolája. Szerinted egy fordításnak hitelességre vagy fogyaszthatóságra kell törekednie? Kivel szemben kell alázatosnak lennie a fordítónak? A szerző szándékai vagy az olvasó látóhatára a fontosabb?

Jómagam is a szöveghűséget tartom elsődlegesnek. Felfogásom szerint a műfordítónak a lehető legnagyobb formai és tartalmi hűségre kell törekednie – ám a nyelvek egymástól eltérő gondolkodásmódja miatt ez olykor csak áthidaló megoldásokkal lehetséges. A fordítás művészete abban rejlik, hogy megtaláljuk a megfelelő kompromisszumokat. Az is megkerülhetetlen szempont, hogy a fordításnak magyar nyelven kell muzsikálnia, működnie, vagyis a magyar olvasó igényeit kell kiszolgálnia, a magyar közönség anyanyelvi kultúráját kell gazdagítania.

A
műfordítást abban az értelemben tartom az alázat iskolájának, hogy fordítóként
alárendeljük magunkat egy másik szerző gondolatainak és műfaji döntéseinek, és
egy másik embert szolgálunk. Napjaink fogyasztói szemlélete azt hirdeti, hogy
önmagunkkal foglalkozzunk, saját magunkat menedzseljük-valósítsuk meg – műfordítóként
viszont egy külföldi kollégát népszerűsítünk, egy olyan embert, akit a
megbízások jelentős részében még csak nem is ismerünk.

Zsille-Gábor-4a

Zsille-1a

 
Előző

 
Következő

Gondolom, a magyar–lengyel történelmi barátság segíti fordítói munkádat. Mivel az idén lengyel állami kitüntetést kaptál a két nép kulturális kapcsolatainak elmélyítése érdekében végzett műfordítói és népszerűsítő munkásságodért, adódik a kérdés: szerinted miben áll kultúráink hasonlósága?

Ez egy nehéz, összetett kérdés. A kiváló költő és polonista, Kovács István már több vaskos könyvet írt erről. Dióhéjban: úgy gondolom, a lengyel és a magyar nép gondolkodásmódja egymáshoz idomult az elmúlt ezer év, illetve a kilencszáz évig fennállt közös határ révén. Az évszázadok során felbukkant közös hőseink, nemkülönben szentjeink újabb és újabb kapcsokként fonódtak a két nemzet tudatára. Szép az 1848-as lengyel megállapítás (egy korabeli politikus, bizonyos Stanisław Worcell tollából), miszerint Lengyelország és Magyarország két ezeréves tölgy, amelyeknek külön lombkoronájuk van, ám gyökereik a föld alatt láthatatlanul egybefonódtak. S hiába prüszkölnek a balliberális körök, a tények makacs dolgok: a lengyel–magyar barátság alapvetően hazafias és keresztény gyökerű.

Végül engedj meg egy aktuális és kissé bulváros hangvételű kérdést! Idén ősszel az Olvasat hasábjain több szellemes, sőt vitriolos cikkben mutattad be a hazai verspályázatok világát. Különdíj című publicisztikádban például ezt írod:

„Az ünnepséget követő svédasztalos fogadáson négyszemközt maradtam az irodalmi társaság elnökével. Két fasírtgolyó közben feltettem neki a kérdést:
– Kérlek szépen, ezt komolyan gondoljátok, hogy az első helyezett vers szakmailag többet ér, mint az én ötoldalas oratóriumom?
Ő habozás nélkül válaszolt:
– Jaj, Gábor, persze, hogy a tiéd a jobb. Nem is kérdés, hogy te lettél volna a fődíjas. De értsd meg, azt nem lehet megcsinálni, hogy S. beküld egy verset a pályázatunkra, és nem ő lesz az első! Azt egész egyszerűen nem lehet megcsinálni, hogy ő benevez, és nem nyer!”

A vicces szövegek mintha a nem is annyira vicces valóságról beszélnének. De ha így működnek a verspályázatok, akkor talán így működnek az irodalmi díjak is. És akkor joggal feltehető a kérdés: szerinted a magyar irodalom hány százaléka „kuka”?

– Hú, ezt pontosítani szeretném. Az Olvasat hasábjain közölt cikksorozatom, például a most idézett Különdíj című tárcám szerintem nem „vitriolos”, hanem csak tényszerű. Arról én nem tehetek, hogy a kulisszák mögötti történések egy része annyira méltatlan és visszás, hogy a tényszerű ismertetésük vitriolosnak hat. Ráadásul evidens, hogy az igazán vérlázító eseteket le sem írjuk, mert nem akarunk pereket kapni a nyakunkba…

A feltett kérdés, hogy mi hogyan működik az irodalmi életben és „hány százalék kuka”, bizonyára fontos, messzire vezető téma. Kár, hogy mindenki csak négyszemközt, sörözőkben beszél róla őszintén – aki pedig bátran a mikrofonba mondja a véleményét, arra álságos módon politikai össztüzet zúdítanak.

Zsille Gábor versei itt és itt olvashatóak.

#a hét szerzője