Tarr Hajnalka, fiatal képzőművész, a Mosoly Otthon Alapítvány felkérésére másfél éve autizmussal élő felnőttekkel kezdett együtt dolgozni. Egyszerűen azért, mert a társadalmi nyilvánosság perifériáján élők rajzai nagy hatást tettek rá, és mert rájött arra, hogy indokolatlan és különösen keskeny az a sáv, aminek az egyik felén még nem, a másik felén pedig már művészet lehet valami. Hogy erre rájöhetett, abban nagy szerepe volt azoknak a lakóotthonoknak és alapítványoknak, amelyek nyitottak voltak egy művésszel való kooperációra, valamint nem utolsósorban annak, hogy Tarr Hajnalka az autizmussal élők alkotói mechanizmusaiban ráismert saját világnézetének és munkamódszerének bizonyosan hangsúlyos motívumaira.
Tarr installációiban gyakran térről és határtalanságról meditál, lecsupaszítja a kívül is, belül is lerakódott illúziókat; azt a belső tágasságot keresi, ami biztonságot nyújt, és ami, mint mondja, mindenkinek sajátja. Pár éve 700.000 gemkapocsból hatalmas függönyt fűzött a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika betegeinek segítségével, majd kiállította a Műcsarnok egyik terében. Máskor a nagy klasszikusok festményeinek puzzle másolatát a felismerhetetlenségig keverte össze és rögzítette fel az eredetivel megegyező méretű felületre úgy, hogy végül a rögzült előképekből újrarögzíthető képek születtek az acb Galéria falai között. Ugyanakkor rajzokat is készít, például talált braille papírokra, percenként úgy ötöt, vagy csak filctollal színez definiálhatatlan formákat, szűz fehér lapokra. Mintha a monotonitásban, ismétlődésben és szerialitásban megtalálná a belső törvényekkel bíró határtalanságot. Majdnem úgy, ahogy azt egy autista rajzán is látni.
Tarr Hajnalka végigjárta az ország értelmi sérülteket és autizmussal élőket befogadó lakóotthonait és alapítványait ? Kozármislenytől Miskolcon át Vésztőig. Rendszeres látogatásai ünnepnapokká váltak, mert személyében egy másfajta figyelmet nyújtó egyén lépett be az ott lakók életébe. Művészeti foglalkozásain (alkalmi terápiákon) papír, ceruza, toll, filc került elő, és a találkozások mellett, ezekből a látogatásokból olyan alkotások születtek, amelyek zavarba ejtő kérdéseket tesznek fel. A Mosoly Otthon Alapítvány támogatásával létrejött jelenlegi kiállítást a lakóotthonok támogatására szervezett Fogadj be! aukciók (Műcsarnok, 2008, 2010) és A konkrét birodalma című, a Miskolci Galériában ? szintén autizmussal élő felnőttek által készített képekből ? rendezett kiállítás előzték meg.
A Privát labirintusok című kiállítás a Magyar Nemzeti Galéria két éve elkezdett esélyegyenlőségi programjának a része, ami összesen 17 autizmussal élő és 9 képzőművész képeit mutatja be. A Tarr Hajnalka által kidolgozott koncepció egyszerű: művészként ? és egyúttal terapeutakén, pedagógusként ? érzékenyen, empátiával foglalkozni a mássággal, majd egy kiállítótérben képet kép mellé téve, egyenrangúságot, közös teret és egyúttal új kontextust teremteni. A Százados László művészettörténésszel, jó arányérzékkel rendezett kiállítás szép példa arra, hogyan kaphatnak új helyzetet, más nézőpontot a kortárs képzőművészek alkotásai, valamint arra is, miképp beszél az autizmus önmagáért a képeken keresztül.
A Privát Labirintusoknak számtalan vetülete és értelmezési spektruma létezik attól függően, ki és hogyan nézi. Ugyanakkor nehéz volna eltekinteni attól, hogy a művészeti intézményrendszer egyik fajsúlyos múzeumában kapott bemutatkozási lehetőséget a válogatott anyag. Már önmagában ez a tény is folyamatos döntési helyzetet kulminál, amiben a kortárs műalkotások és az autizmussal élők képei olyan gördülékeny párbeszédbe elegyednek egymással, hogy az még az erős idegzetű művészetfogyasztót is önvizsgálatra kényszeríti. Úgy tűnik, a kortárs képzőművészet egyes kifejezési formáinak, és az autista rajzok formai jegyeinek elgondolkodtató egybeesése ebben a felállásban ismét elkerülhetetlenné teszi a művészetről való képünk újraírását. Azonban, bármennyire is kézenfekvő lenne, a legfontosabb kérdés itt mégsem az, hogy mitől, miért és honnantól művészet valami, hanem pusztán az, hogyan is van ezzel a másik. A ?másik?, aki nem olyan mint ?mi?. Egy kiállítás keretein túlnőve, itt az empátia és a szolidaritás inkább válnak kulcsfogalmakká, mint a művészet maga, ráadásul úgy, hogy a terápia jelen esetben oda-vissza működik autizmus és művészet között. Látva a képeket, nehéz lenne megmondani, ki gyógyít kit.
