Hét évig a muzslyai Sziveri János Művészeti Színpad elnöke, illetve a szervezet gondozásában tizenkét évig megjelenő Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat alapító főszerkesztője volt.
„Művészfilmek, különleges zene, írás és olvasás. Ez az életem. Mindig van időm olvasni. Olyan nincs, hogy ne legyen nálam könyv. Most is van egy a táskámban” – mondja mosolyogva. Gyermekkorát és fiatalságát Muzslyán töltötte. Innen indítjuk a történetét, kíváncsi vagyok, mennyire határozta meg személyiségét, írói énjét a bánáti környezet.
Azt mondják, Bánátban jobban fúj a szél, s kicsit minden más, mint a Tisza bácskai oldalán. Így van ez?
Kicsit valóban minden más, olykor még nekem is, hiszen már tizenhat éve Szabadkán élek. Mi itt a Vajdaságban szeretünk a bácskai-bánáti származással élcelődni, a viccen túl azonban van egy fontos jellemzője ennek a megkülönböztetésnek. Míg Bácskában a magyarság, főleg itt az északi részen tömbben él, addig a Tisza túloldalán jobban össze vagyunk keveredve, a magyarok szórványban vagy szigetekben élnek, ami sokféle tekintetben befolyásolhatja az egyén fejlődését, világnézetét, gondolkodásmódját. Gyerekkoromban például odahaza nem fogtuk a magyarországi tévéadókat, így a rajzfilmeket és minden egyéb tévéműsort szerb nyelven követtem, ami nyilvánvalóan kihatással volt a szocializálódásomra. Akárcsak az is, hogy szerb nyelven tanultam a középiskolában, és az osztálytársaim közt a szerbek mellett román és szlovák diákok is voltak. Ide vezethető vissza, hogy a szerb irodalommal is viszonylag korán megismerkedtem. Amennyire az időm megengedi, a magyar mellett a kortárs szerb irodalmat is igyekszem valamelyest követni és olvasni. Ha szabad ezt annak nevezni, akkor számomra a nyitottság a másik iránt, a multikulturális lét megélése jelenti azt a bánátiságot, amit magammal hoztam otthonról.
Újságíróként dolgozol a Magyar Szó napilapnál. Nagyon más ez a fajta napi szintű írás, mint mondjuk egy novella megírása? Vagy így kerül egyensúlyba újságíró és szépíró?
Nagyon más a kettő, sok író számára az újságírás nagy terhet jelent, én azonban úgy érzem, hogy így vagyok teljes. Olyan publicisztikai műfajokkal foglalkozom, amelyek némileg irodalmi vénát (is) követelnek: jegyzet, tárca, tárcanovella, esszé, kritika, és novellahőseim is olykor szeretnek eltöprengeni a világ dolgairól. Szóval a kettő együtt alkot engem. A lapban van egy szatirikus heti tárcarovatom, a Magyarzó Pistike meséi. Ha azt mondanák, hogy ne írjam többé, hiányozna valami az életemből. Az viszont tény, hogy rengeteg erőt, energiát és időt elvesz a szépirodalmi alkotástól.
A novella műfajában alkotsz, ami rövidebb forma. Regényen még nem gondolkodtál?
Lehet, azért vagyok inkább novellista, mert a rövidpróza-írás jobban belefér az időmbe, ebbe a dinamikus életmódba, amit folytatok – bár eMese címmel 2006-ban jelent meg egy sajátos felépítésű regényem –, ugyanakkor alkatomnál fogva is jobban érdekel a novella, az elbeszélés vagy az esszé. Úgy érzem, hogy egy jó novellához egy teljes életet meg kell alkotni, úgy, hogy közben csak a legfontosabbakat írjuk meg belőle. Gondoljunk csak a Nobel-díjas Alice Munróra, akinek minden elbeszélése megérne egy külön regényt, de ő csak a leglényegesebb részeit írta meg a történeteknek. Tömören megjeleníteni egy egész sorsot – számomra ez az igazi teljesítmény.
Egy regénytől nem várjuk el, hogy minden oldala bölcsességek tárháza legyen, és az olvasó elkalandozhat olvasás közben. Ha azonban egy jól megírt novellát olvas az ember, minden egyes szóra és írásjelre koncentrálni kell. Természetesen semmi kifogásom sincs a regény ellen. Sok regényt olvasok én is, főképp, hogy manapság már sok mindenre rásütik azt, hogy regény. Korunk regényének ugyanis korántsem kötelező nagy terjedelemmel, szerteágazó cselekménnyel, több szereplővel és árnyalt karakterábrázolással rendelkeznie, lehet olyan szövegtest is, amely a már nem feltétlenül szükséges epikai cselekményszál mellett tudományos jellegű értekezéseket, esszéket, naplószerű feljegyzéseket, novellákat, leveleket, (ön)interjúkat és egyéb jellegű szövegeket tartalmaz. Nem ritkán novellafüzéreket is regénynek titulálnak, hiszen az eladhatóbb forma. Gondoljunk csak arra, hogy a bestseller irodalomban is általában regények vannak, nem verses- vagy novelláskötetek.
Nincs olyan vágyad, hogy megírj egy bestsellert? Az írók legtöbbje vágyik egy nagy sikerű könyv megírására.
Én is szeretném, persze, hogy valamelyik könyvem bestseller legyen, de úgy legyen az, ahogyan én megírtam, és ne nekem kelljen úgy megírnom, hogy az lehessen. Amikor felkértek, hogy vegyek részt a KMI 12-es programban (erről itt írtunk – a szerk.), én lepődtem meg a lehetőségen a legjobban, hiszen itt létezem Szabadkán szellemi magányomban, írok, olvasok, elvagyok, mint a befőtt, és valakinek mégiscsak eszébe jutottam. Nagyon megörültem. Ezzel azt akarom mondani, hogy én alkatilag egy kicsit outsider típus vagyok. Nem nagyon foglalkozom azzal, hogy éppen mi a menő, mit lehet most eladni, mit fordítanának le angolra vagy más idegen nyelvre. Külön belső szigeten élek, lehet, hogy ez az úgynevezett bánátiságom legfontosabb jellemzője: a kívülállóság és az állandó dacolás a külső erőkkel.
Novellásköteteidben te magad is igyekszel egységeket képezni, s a témáid is erősen kötődnek Szerbiához, a Vajdasághoz, Bánáthoz.
Ezt ismerem, ez foglalkoztat. Köteteim a maguk módján keresik a választ arra a kérdésre, hogyan hatnak a társadalmi események az ember életére, hogyan befolyásolják az egyén sorsának alakulását. Vidékünkön az elmúlt bő száz évben számos ilyen helyzet volt: világháborúk, gazdasági válságok, rendszerváltások, határmódosítások, diktatúrák, retorziók stb. A Föltámad a szél című könyvem egy bánáti falut helyez a középpontba, valamennyi novella cselekménye itt játszódik különböző időkben. Az összekötő szál Máriafalva, amit könnyen beazonosíthatunk Muzslyaként. A Térdről a világ című kötetem a 2000-es évek utáni szerbiai társadalmi állapotokat dolgozza fel, a kilencvenes évek szörnyűségeiig visszanyúló tragikus történetek ezek. A gonosz átváltozása című elbeszélésgyűjtemény úgyszintén társadalmi viszonyokat jelenít meg, de mind térben, mind időben kissé kiszélesedik vizsgálódásom tere. S ne feledkezzünk meg J. K. nevezetű novellahősömről sem, aki által a világba vetettség és az önkeresés problematikáját járom körül. A J. K.-novellák rövid, nem ritkán abszurd, csattanóra épülő történetek, amelyekkel a lét és az egzisztenciális magány állapotára reagálok.
Többször találkozom veled moziban, filmfesztiválokon, és rendszeresen írsz is filmekről. Honnan ez a nagy filmes rajongás?
A film nagyon fontos jelenség az életemben. Muzslyán a szülőházammal szemben volt a mozi, s kiskoromtól kezdve minden filmet megnéztünk édesapámmal és nagyapámmal, kivéve persze a szexfilmeket, merthogy akkoriban a mozik felnőttfilmeket is vetítettek. Ilyenkor az albán cukrászdában fagyiztunk vagy baklaváztunk mozi helyett. Szóval rengeteg filmet tekintettem meg már a legkisebb koromban, és a mesék mellett a filmek nyitogatták a fantáziámat. Ez a szerelem máig nem múlt el. Manapság többnyire az európai és a független amerikai produkciókra vagyok kíváncsi.
A filmek mellett ott vannak a képregények, amik szintén hatottak rád. Hogyan?
Túlzás nélkül állíthatom, hogy a képregényeknek köszönhetően tanultam meg szerbül. Amint megtanultam olvasni, rákattantam a képregényekre. Gyerekként orvoshoz is csak úgy voltam hajlandó elmenni, ha utána kapok egyet a kedvenceimből. Ne feledjük, hogy ezekből a történetekből is sok mindent meg lehetett tanulni, leginkább talán az erkölcsi értékeket. A néhai Jugoszláviában óriási kultusza volt a képregényeknek, valamennyi fiúismerősöm gyűjtötte ezeket a puha fedelű füzeteket, egy-egy ritka darab valódi kincsnek számított. Mindenkinek megvolt a kedvenc képregényhőse, Alan Ford vagy Dylan Dog például. Ez nemzedéki élmény számunkra.
Ahogy a kilencvenes évek politikai és társadalmi miliője is.
Azt hiszem, hogy az egész életemet és a generációmét is meghatározzák a kilencvenes évek eseményei: a háborúk, a szankciók, a hiperinfláció, a nincstelenség, az erkölcsi válság. 1988-ban kezdtem a középiskolát, ahol szerb nyelven tanultam. A történelemtanárom első órán elővetette velünk a tankönyvet, és felsorolta, melyik oldalakat fogjuk tanulni. Hat oldalt igen, hetet nem, mivelhogy ostobaság, érvelt, s így tovább. Magyarán: cenzúrázta a történelemkönyvet. Ez a rendszerváltás ideje, a szocialista éra vége, ekkor kezdődtek a változások. Sajnos nálunk ez a történet teljesen más irányba mozdult. A kommunista diktatúrát felváltotta a nacionalizmus felébredése, amiről tudjuk, mibe torkollt. Ez minket érzékeny korban, tizenhét-tizennyolc évesen talált meg.
Emlékszem, 1991. november 11-én az irodalomtanárnőnk azt a feladatot adta, hogy írjunk egy fiktív naplójegyzetet, hogyan képzeljük el magunkat 2001. november 11-én. A következő órán elképedve hallgatta a bizarrabbnál bizarrabb történeteket: a sírjában monologizáló fiatalemberről, az elvesztett lábáról ábrándozó volt katonáról, az elesett férje sírjához beszélő feleségről. Tizennyolc és fél évesen vonultam be sorkatonának, két különleges egységben is szolgáltam, elég sok mindent láttam, hallottam és tapasztaltam, amire mindig emlékezni fogok. Ha tizenkilenc évesen szembesülsz a tekintélyek szemenszedett hazugságaival, akkor a későbbiekben mindig fenntartással fogadod minden tekintély megnyilvánulását.
A katonaság után a jogi karra iratkoztál be. Milyen indíttatásból? Szerettél volna jogász lenni?
Amikor 1993-ban leszereltem, tombolt a hiperinfláció. Mint a nagy többség az országban, szüleim is havi néhány márkát kerestek, ami semmire sem volt elegendő. Azt hiszem, hogy a katonaságban és a környezetemben tapasztalt igazságtalanság terelt a jogi stúdiumok felé. A következő évben napszámba jártam, és az összegyűjtött pénzből fizettem ki a felvételi vizsgát a jogi karon.
Az első tanítási napon a hatalmas amfiteátrumban, több száz leendő jogász előtt a dékán a következőt írta fel a táblára: PRAVO (jog) = (egyenlő) PRAVDA (igazságosság). Tartott egy kis hatásszünetet, majd áthúzta az egyenlőségjelet, és azt mondta, aki úgy véli, hogy a két fogalom megegyezik egymással, most azonnal menjen át a szomszédos bölcsészkarra. Ez volt az első leckém jogból.
A jogtalanság paradicsomában folytatott jogi tanulmányaimat a tanulás mellett a rezsim elleni tüntetések határozták meg, 1999-ben jöttek a NATO-bombázások, majd 2000-ben bekövetkezett Milošević bukása. Ehhez az időszakhoz valamilyen módon mindig visszatérek. Akár politikailag, újságíróként, akár szépíróként. Sohasem dolgoztam jogászként, a jognak engem inkább az elméleti, a filozofikus oldala érdekelt, a jog és a morál viszonya egymáshoz. Novellahőseim is gyakran ilyen dilemmákkal találkoznak, különösen A gonosz átváltozása című kötetem szereplői. Hogyan viszonyuljunk a jóból eredő rosszhoz, vagy fordítva. Olyan kérdések ezek, amelyekre nincs egyértelmű válasz, mindenesetre elgondolkodtatók. Úgy vélem, hogy az életnek erről kellene szólnia: arról, hogy elgondolkodunk a körülöttünk lévő jelenségekről, s megpróbálunk tenni valami olyat, amitől szebb lesz a világ.
Ebből azt szűröm le, hogy azért optimista ember vagy.
Nem igazán. Természetemnél fogva pesszimista vagyok, ennek ellenére úgy tartom, hogy ez az egy életünk van, amely lehet vagy lehetne szép is, és folyamatosan törekednünk kell arra, hogy ez így legyen. Ettől még lehetek pesszimista az emberiség jövőjét illetően. Nem nagyon tetszik az az irány, amely felé elindultunk. Összetett és komplex kérdés ez, de mintha igaza lenne Ciorannak, aki szerint Isten fél az embertől, mert az ember szörnyeteg. Ezt a meglátást a történelem számos alkalommal bizonyította, s attól tartok, hogy továbbra is bizonyítja.
Ideillik a sokat idézett mondat, hogy nem tanultunk a történelem hibáiból és borzalmaiból.
Azért nem, mert szelektíven tanuljuk a történelmet. Mi, akik multikulturális közegben élünk, ezt még jobban érzékeljük. A történelemtudománnyal ellentétben ezúttal most arra a „történelemre” gondolok, amit a legtöbb ember annak gondol és hisz. S ami – és ebben rejlik a lényeg – a tudománnyal ellentétben politikafüggő. Képzeljük el, hogy versenyt szerveznek a régióbéli gimnazistáknak történelemből. Arra a kérdésre, hogy ki volt Gavrilo Princip, bűnöző, néphős vagy terrorista, vajon mit válaszolna az osztrák, mit a szerb és mit a bosnyák tanuló? És melyik válasz lenne a helyes? Az a baj, hogy minden nemzet többnyire csak a saját sérelmei történelmét tanulja és tartja számon. Mindenki pontosan tudja, miféle gonoszságokat követtek el nemzettagjai ellen, de azzal már kevésbé foglalkozik, hogy nemzettársai milyen sérelmeket okoztak másoknak. S amíg ez nem változik meg, addig a teljes megbékélés sem lehetséges.
Ha regény nem is, de várható tőled újabb kötet a közeljövőben?
Folyamatosan íródnak novellák, esszék és kritikák, ezekből több kötetet is össze lehetne állítani, csak az imént említett szempontok figyelembevételével ez nem mindig könnyű. Jelenleg egy prózakéziraton dolgozom, lassan körvonalazódni látszik a végső változat, s remélem, az idei év folyamán sikerül megjelentetni.
Sándor Zoltánnal, a Kárpát-Medencei Programigazgatóság KMI 12 programjának támogatottjával legközelebb a Művészetek Völgyében találkozhatunk július 22-én.
Fotók: Onda Péter / PKÜ
