Tizenöt évvel ezelőtt a szerző hallott egy történetet egy fiúról, aki drogozott, kiment az erdőbe, és nem csupán felakasztotta, de fel is gyújtotta magát. E sötét tragédia köré épül a dráma, melyben a reális keveredik az irreálissal, és amelyben minden szereplő elbukik, így nem tudják megmenteni a világból menekülő, öngyilkosságra készülő fiút. Forgách András az ősbemutatóval kapcsolatban elmondta az MTI-nek, a tragédia bizonyos értelemben A kulcs című művének folytatása, amelyet 2005-ben Ascher Tamás rendezett Magyarországon. A főszereplő fiú úgy akar véget vetni az életének, hogy minden áron jelet szeretne hagyni, és olyan biztosra megy, hogy többféle módon előkészíti saját halálát. A darab arra keresi a választ, hogy milyen lehet egy ilyen ember, mi történhet vele, és vannak-e olyan pillanatok, amikor még meg lehetne akadályozni a tragédiát, és miért nem tudja ezt megtenni senki.
Szinte minden nap hallani a hírekben olyan történetet, melynél ez a kérdés merül fel: miért nem segített senki megelőzni a tragédiát? Erre a gyakran vádló kérdésre ad választ a darab?
Nem egészen. A darab nem válaszokat keres. Megírtam valamit, amibe belegondolni is rettenetes volt, de a dolog megtörtént. A cselekményt én találtam ki, a történéseket nem. A görögöknek és többek között Ibsennek sikerült olyan darabokat írnia, amelyekben a hősökre elkerülhetetlenül lecsap a végzet. És mi a végzet? Ez a kérdés foglalkoztatott. Nem a megoldásokon törtem a fejem. Az nem az író dolga. Tragédiát próbáltam írni, a magam eszközeivel.
Az MTI-nek azt is elmondta: ódzkodott attól, hogy saját darabjának az ősbemutatóját rendezze meg, hiszen elsősorban írni szeret. Mennyire volt jelen a darab rendezésénél az írói énje?
Az írói énemre nagyjából fittyet hánytam. Persze a hangsúlyaim, a ritmusaim, a zeném ? ami a legfontosabb minden műben ? azonos a rendezőben és az íróban is. Az írót azonban minden kritikus ponton nyugodt szívvel elárultam az előadás kedvéért. Peter Brook egy nemrégi interjújában azt mondta, hogy ő nem rendező, azaz director, aki irányítja a színészeket és megmondja nekik, milyen irányba menjenek ? az angol szó nagyon jól kifejezi Brook gondolatát, ?to direct somebody? ? hanem ?collaborator?, azaz munkatárs, aki együtt gondolkodik a színészekkel. Elég keveset rendeztem eddig ahhoz, hogy azt mondhassam, van rendezői világom, van ?vízjelem?. Viszont ezt a munkát már rendezői fejjel készítettem, kollaboráns voltam a színészekkel, csak arra ügyeltem, hogy hamis érzelmekkel ne játsszunk ? és ez a legnehezebb. Az igazi rendező nagyon tudja, mit akar, van egy képe a végállapotról, már akkor, amikor elkezdődik a munka. Ezt az ősképet kell őrizni, és nem elveszíteni munka közben. Ügyelni rá, hogy ne legyünk unalmasak, hogy a színészek jelenléte a nézőnek ? és egymásnak ? élmény legyen.
Milyen pozitívumokat emelne ki, amikről azt mondhatja: igazán megérte megrendezni a saját darabját?
Mivel nagy fogadókészséget tapasztaltam a nagyváradi színházban, valamint a színészek részéről is, és úgy láttam, élvezik a munkát, sok mindent kipróbálhattam. Ez mindenképpen megérte, mert kísérletezni élő embereken nem mindig illedelmes foglalkozás. Nem tudom megítélni magát az előadást, de azt tudom, hogy személyes megnyilvánulásaim közé sorolható. Lényem, és talán a színészek lénye is megjelenik benne, felfénylik, mint a bálna háta a tengerből. Ismét Brookot idézem, ugyanebből az interjúból: nem a siker a fontos, hanem maga az előadás élménye: ha az a bizonyos csönd megszületik a nézőtéren. Azt tapasztaltam az eddigi előadások során, hogy ez néha megtörtént. Ezen mindig meglepődtem, és mindig örültem neki.
Olvas kritikákat a műveiről és a rendezéseiről? Ezek hatással vannak a későbbi munkáira?
Szoktam olvasni, nagyon érdekel, és még az olyan kritikákban is találok hasznos fogódzókat, amelyek nem kíméletesek. Egy kritikus, akkor is, ha nem érti, vagy nem szereti az előadást, tud olyasmiket mondani, amiben ? ha csak nem primér rosszindulat vezényli, de ilyet eddig még nem tapasztaltam ? találok magam számára hasznosat. Egyszerűen azért, mert egy külső szem mindig meglát olyasmit, amit belülről nem lehet észrevenni. Persze a mostani kritikák ? és ez nem magyar specialitás ? elemzés és leírás helyett inkább a benyomásokra és impressziókra épülnek, és ?elhelyezik? valahová az előadást, ahelyett, hogy ábrázolnák (mert hogy ez is a dolguk lenne). Magam is írok olykor kritikákat, nagy a kísértés, hogy az ember ?megmondja a tutit?, ahelyett, hogy szemlélődne. Ugyanakkor az az elvem, hogy ?a kritikusnak mindig igaza van?, abban az értelemben, ahogyan a nézőnek is. Az én dolgom, hogy elcsábítsam, hogy meggyőzzem. Ha nem sikerül, az az én gyengeségem. Nehéz dolog a mai harsány világban úgy megnyilvánulni, hogy az ember hű maradjon a saját esztétikájához, ne a puszta hatásra törekedjen.
A drámáról és a rendezésről is pozitív hangvételű kritikák születtek. ?Sokrétű, rendkívül tiszta, feszes, szépen épített, szürreális, kegyetlen, megrázó, elgondolkodtató? ? olvashatók a jelzők az előadásról. Ön még mivel egészítené ki a sort?
Ha csak megtörténik valami, anélkül, hogy az erőfeszítést érzékelnénk, akkor, Petri Györgyöt parafrazeálva: ?a művészet elérte célját?. Idézem az egész verset is, mert hibátlan, csodálatos program és nagyszerű ars poetica: ?Mikor helyzetek és gondolatok / világosan egymásra utalnak, / de anélkül, hogy vissza lehetne / vezetni egyiket a másikára: // s ha szó sincs / következtetésről, se szükségszerűségről, / mint fák a gyökerükre / mégis úgy utal / egyik a másikára // ? megfoghatatlanul: / akkor a költészet elérte célját.? (A költészetről)
A főszerepet két színész játssza felváltva: Hunyadi István és Varga Balázs, akik különböző alkatú fiút alakítanak, és a kritikák megegyeznek abban, hogy az látja igazán a darabot, aki mindkét színésszel megnézi. Honnan jött az ötlet, hogy ketten - kétféle előadást teremtve játsszák a főszerepet?
Amikor Szabó K. István, a Nagyváradi Szigligeti Színház főrendezője felkért a munkára, elmondta, hogy náluk az a szokás, hogy a rendezők castingolnak. A leendő rendezők elbeszélgetnek a színészekkel, szöveget olvastatnak velük, és aztán döntenek. Én eredetileg Balázsra gondoltam, de amikor ? többszöri találkozás után ? összehasonlítottam a két fiút, rájöttem, hogy ennek a szerepnek két fontos vonatkozása másként jelenik meg bennük. Balázs, a vékonyabb, fiatalabbnak látszó fiú közelebb állt a bennem élő ősképhez, de István egészen különleges energiákat mozdított meg, belakta a szerepet, és engem is új dolgokra tanított meg róla. Nagy szerencsém van, hogy velük így dolgozhattam, már csak azért is, mert szinte meg tudtam kettőzni a próbaidőt. Belső haladékot nyertem, sok mindenre rájöttem, és a végén, anélkül, hogy összemostam volna a két szereplőt (akik nem látták egymás próbáit, és nem is beszélgettek a szerepről), használni tudtam a másikban, amire az egyikből rájöttem. Nagy szerencse volt, hálás vagyok Istvánnak és Balázsnak is érte. Az alkotás voltaképpen folytonos tanulás.
A Thália közönsége kinek a főszereplésében láthatja majd a darabot?
Hunyadi István lesz a Fiú. Balázs és István felváltva, nagyon testvériesen játszanak.
Elsősorban kiknek ajánlja az előadást?
Nincs általam preferált közönségréteg. Fiatalok és öregek, vadak és szelídek egyaránt élvezhetik. Valóban kell hozzá egy icipici kalandvágy is, és arra való készség, hogy előítéletek nélkül szemléljünk olyan alakokat, sorsokat, akik és amelyek kisodródtak az élet szélére, végletesek, és ha szeretnének is, már képtelenek a sorsukon változtatni. Kell hozzá egy adag voyeurizmus is: ami persze a színháznak, ha nem is egyetlen, de fontos funkciója, hogy olyan életekre nyisson rá, amilyenekkel egyébként, a mindennapjaink során nem találkozunk.
Wéber Anikó
(Fotók:szigligeti.szigligeti.ro)
