Mi az a megtartó erő, ami végigvitt titeket ezen az úton?
Juronics Tamás: A küldetéstudat. Soha nem praktikusnak éreztem a kötődést Szegedhez, és nem munkának a társulat művészeti vezetését. Misszióként és olyan feladatként éltem meg, ami annak ellenére, hogy nagyon hosszú időről beszélünk, soha nem ugyanaz, és nem unalmas. Rengeteg siker, fantasztikus időszakok és darabok váltották egymást. Be tudtuk vonzani a közönséget, és elértük, hogy még a nem színházba járók vagy a nem táncrajongók is megszerették a kortárs balettet. Ezzel kontrasztban a küzdelem volt a másik, ami előrevitt bennünket. Más témák és formák születnek a kezeink között, mint tíz, húsz vagy harminc évvel ezelőtt, de amit létrehozunk, ma is mindig megmozgatja a magyar szakmát.
Hol a Szegedi Kortárs Balett helye a hazai táncéletben?
Echéry-Pataki András: A válasz az elmúlt három évtized során időről időre aktuális táncos közhelyzethez viszonyítva adható meg, de az általánosságban elmondható, hogy a kérdésnek egyaránt van művészi és strukturális vonulata. Ami az utóbbit illeti, a cél mindig az egzisztenciális függetlenség volt számunkra, és az nem adatott meg az első pillanattól; hosszú folyamat eredménye, hogy mára teljesen függetlenül működünk. Más kérdés, hogy a financiális feltételei nem mindig úgy alakulnak, mint mi szeretnénk. A művészi oldallal kapcsolatban: ahhoz, hogy Magyarországon meghatározzuk a krédónkat, nemzetközi viszonylatban kell elhelyeznünk a társulatot. A munkánk az előadások és az alkotók személyét tekintve egyaránt az első pillanattól kezdve nemzetközi színtéren zajlott. Mindig próbáltunk olyan horizontot nyitni, amelyen meg tudtuk magunkat mérni, és olyan irányokat követni, amelyek a táncművészetben a topot jelentették. Szervezetileg jól strukturált, igazi együttesként működő, napi szinten társulati életet élő közösség vagyunk, akik százszázalékosan a munkájukra koncentrálnak, és olyan irányokat, területeket igyekeznek elfoglalni, amelyek szakmai meggyőződésük szerint a legjobbak.
Tamás: Sokat mond rólunk az előttünk álló félév, a 2023/2024-es évad első fele. Miközben azt láthatjuk, hogy nehéz feladat telt házzal értékesíteni és kellő számban játszani a kortárs-modern táncelőadásokat, az elmúlt harminc évben a legtöbb darabunk itthon és külföldön egyaránt nézett volt. Ez fontos mércéje a munkánknak, és megmutatja, mennyire fontos társulata vagyunk az országnak. Az elkövetkező időszakban százhúsz nap alatt 54 előadásunk lesz, ami rendkívül ritka ebben a műfajban. Azt tapasztaljuk, hogy állandó érdeklődés alakult ki irántunk, és komoly közönségbázisunk van. Ennek a konstans minőség, a széles spektrumot felölelő műsorpolitika, a jó zene, az érdekes témák, a befogadható üzenetek, az új formák és egy olyan közlési mód az oka, amellyel a táncot nemcsak a tánchoz értők, hanem bárki számára követhetővé és átérezhetővé tudjuk tenni.
András, hogyan kerültél a színpadról az igazgatói székbe? Pár évvel az után, hogy a Balettintézet néptánc szakán végeztél, és néhány hónappal a ’87-es alapítás után Imre Zoltán leszerződtetett a Szegedi Baletthez, és rögtön kiemelt szerepeket osztott rád.
András: Zoli lett a társulat szellemi atyja és vezetője, de hat évvel később egy színházi szituációból, belső válságból adódóan vákuum keletkezett, amelyben nem találta a helyét, és amit nem tudott megoldani. Ambiciózus fiatalként úgy éreztük, hogy be kell töltenünk ezt a hiányt, különben szétesik a társulat. Akkorra már Tamás alkotói tehetsége is egyértelműen megnyilvánult. Még Zoli vezetése alatt kezünkbe kellett vennünk az együttes irányítását, és amikor ő végül távozott, evidens volt, hogy Tamás feladata alkotó emberként a művészeti vonal lesz, a technikai ügyeket pedig én veszem át. ’93 augusztusában háttérbázisként megalapítottuk a Kortárs Balettért Alapítványt, amiről akkor még nem gondoltuk, hogy mennyire jelentős szerepet fog játszani. 2000-től, amióta teljesen függetlenné váltunk, ez a szervezet működteti az együttest. Nagy energiát és odafigyelést igényel, hogy jól irányítsuk.
Hogyan emlékeztek a közös kezdetre?
Tamás: Rettenetes memóriám van, ezért nem tudok minden részletet felidézni, arra viszont egészen pontosan emlékszem, milyen erős szimbiózis, mennyire szoros együttműködés jött létre közöttünk Andrissal a sok beszélgetés során. 1991-et írtunk, amikor a társulat tagjaiból megszerveztük a Stúdióbalett nevű csoportot, amellyel számtalan helyen, fesztiválon nagy sikert arattunk az általam és a társaink által koreografált darabokkal.
András: A rendszerváltás idején járunk, amikor óriási nyitás kezdődött, iszonyatos mennyiségű információhoz jutottunk, és egy idő után már nemcsak követni, hanem alakítani is akartuk a trendet. Nem a reprodukálói szerettünk volna lenni az akkor berobbanó friss irányzatoknak, hanem saját képünkre formálva a meghatározói, akik beemelik őket a magyar táncéletbe. Akkor még csak sejtszerűen, kurzusok és egyéni kezdeményezések formájában lehetett fellelni a kortárs tánc elemeit; professzionális, együttesi szinten nem volt tetten érhető ez a vonal.
Tamás: Érdekes visszatekinteni arra, hogy fiatal voltunk ellenére mennyire komolyan vettek minket. Nekünk kellett tárgyalni a gazdasági igazgatóval az éppen önállósuló tagozat szerződtetési feltételeiről, és mi szerveztük az előadásait. ’93 tavaszán már pesti színházakkal és a fővárosi önkormányzattal is leültünk beszélni, hogy ha ez a dolog Szegeden nem oldódik meg, akkor a társainkkal együtt lépni tudjunk máshová. Komoly szándéka volt kettőnknek létrehozni valamit. Hatalmas csaták zajlottak akkoriban Szegeden, de látták bennünk az erőt és az ambíciót, ezért megadták az esélyt, hogy annyira fiatalon bizonyíthassunk, és vezetői lehessünk egy tagozatnak. Azonos szenvedéllyel, szimbiózisban gondolkodva irányítottuk a csapatot, soha semmiben nem döntöttünk egymás nélkül, és nem egóból cselekedtünk, hanem együtt, egy ügyért, ami a mai napig így van.
András: Hatan-heten távoztak Zolival. Azonnal új társulatot kellett építenünk, ehhez pedig olyan táncosokat kerestünk, akik bírták a kortárs táncstílusokat. Itthon még nem volt ilyen képzés, nekünk viszont fontos volt ez a stílus. A kortárs balett fogalmat mi honosítottuk meg Magyarországon, és egyúttal az együttes nevébe is beemeltük. Majdnem még a vasfüggöny mögül szerződtettünk svájci, német, olasz táncosokat Hollandiából, Bécsből…
Tamás: Azt sem tudták, hol van Magyarország, de jöttek. Kalandos indulás volt! Akkor még távol volt egymástól a klasszikus balett és a kortárs tánc, nekünk viszont már kezdetektől beépültek az előadói stílusunkba a modern irányzatok, de a klasszikus alap is mindenkor fontos volt. Később sokkal közelebb került egymáshoz a két műfaj, és mára alapvetően klasszikus képzettségű táncosok sok helyen táncolnak kortárs balettet. Elfogadott lett az általunk megalkotott kifejezés.
Tamás, mindig erős és jellegzetes színházi közeg az, amit a darabjaidban létrehozol, és ez meglehetősen egyedivé teszi az alkotói stílusodat, nem beszélve a magas szinten alkalmazott tánctechnikai elemekről, amelyek szintén mindenki másétól megkülönböztetik a munkáidat.
Tamás: Korábban egyszerűen nem tudtam elviselni a balettpadlót, helyette szivacsot, földet, vizet, sarat, vasat használtam az előadásaimban. Mindig az anyagot kerestem, attól vált számomra igazivá a közeg. Ettől persze teljesen jogosan idegenkedtek a színházvezetők, mert a megvalósítása nem volt problémamentes, ennek ellenére lehetett ilyenekkel kísérletezni, mert az előadásaink mindig nagy sikert arattak a nézők körében. 30 éve koreografálok, 16 éve rendezek, és a fejemben ez a kettő együtt van jelen: ugyanaz számomra a Leart csinálni táncnyelven vagy operát énekesekkel, mert még ha más is a formanyelv, mindkettő színház. Ha az ember ilyen hosszú időn át alkot, nyilván mást tesz színpadra 23, mint 50 évesen, hiszen a korunkkal együtt a világnézetünk, az érdeklődési körünk is változik. A koreográfusi utam nagyon dinamikusan indult, azután volt egy rövid ideig tartó, kapkodó középkorszakom, majd tudatosabb lettem. Az alkotásaim mindig mélyről jövő, személyes gondolatok nyomán ihletett folyamat eredményeként születnek és reflektálnak a legfontosabb társadalmi problémákra. Ilyen például a Credo, ami a 20. század traumái nyomán bepillantást enged a családom történetébe, de ilyen volt a Sárember és a XX. század is, amelyek szintén megélt élmények feldolgozásából jöttek létre. A mesebalettjeim pedig a gyerekekhez fűződő szeretetemet tükrözik.
Központi elem a műsorpolitikánkban, hogy a nem szegmentált vidéki város közönségének ugyanúgy szóljanak az előadásaink, mint a budapesti és a külföldi nézőközönségnek. Harminc éve állandó balansz, állandó játék, hogyan egyensúlyozzunk az elit és a populáris műfaj között, ami előadásonként változóan sikerül. Tudatos gondolkodás eredménye, hogy milyen művet választunk, azt hova pozicionáljuk, és mit akarunk vele üzenni magunkról és a világról.
Na és mi a jövő?
András: Sose tudtuk. Mindig a jelenre koncentráltunk, annak a jeleiből próbáltuk kialakítani az éppen aktuális irányokat. Nem tekintettünk évekkel előre, hiszen minden iszonyú dinamikusan változik. A jövő az, hogy nyitottak maradunk, és a saját mércénkhez képest megpróbáljuk befogadni az újat, de közben az értékrendünket is megőrizni.
Tamás: Optimista vagyok, szakmailag kiemelten jó helyen vagyunk. Dinamikus, jó szellemiségű a csapatunk, akárcsak azok a művek, amelyek az elmúlt időben születtek. Kiváló a nemzetközi és az itthoni szakmai működésünk: még akár a harminc évünkre visszatekintve is csúcson van a társulat. Sok fiatallal dolgozunk, ezért noha idősödünk, a szellemiségünk friss marad. Ezenkívül, aki ismer minket, tudja, hogy megmaradtunk srácoknak, és ez izgalmas dolog. Nem aggódom amiatt, hogy mi lesz öt-tíz év múlva, mert nem érzek lemaradást a nemzetközi szakmától, és a hazai közeg is azt jelzi vissza, hogy ugyanolyan trendik vagyunk, mint voltunk.
András: A felszínen fantasztikus sikerek, a háttérben olykor nehéz pillanatok váltották egymást az életünkben, ami jellemző egy ilyen hosszú idő óta regnáló szervezetre. Visszanézve: erős evolúciós fejlődés eredménye, hogy az egykori tánckarból vezető európai társulattá, trendszetterekké váltunk.
Fotók: Lakatos János / Moving Target Photo
