Az állandó pillér - MANDEL QUARTET 30

Ez a négy ember - Mandel Róbert, Jakobi László, Kállay Gábor és Márta István - alapította a kvartettet, és azóta sem változtattak ezen a felálláson. Ebben egyedüliek a honi komolyzenei együttesek sorában. Ugyanakkor mindannyian racionális gondolkodásúak révén jókor felmérték, hogy a gregoriántól a reneszánszon és barokkon át a XIX. századig terjedő repertoárjuk és a speciális felállás: tekerőlant, cselló, csembaló, furulya - nem fog egy életen át stabil megélhetést biztosítani, ezért valamennyien stabil munkák után néztek, abban mindannyian hírnevet is szereztek. Ily módon muzsikálásuk nem vált kétségbeesett egzisztenciaharccá, megmaradt színtiszta örömzenélésnek. Így az is előfordul, hogy hetekig, hónapokig nem találkoznak. Együttesük tehát nem a szokásos pályát írta le, mint ahogy tagjai sem.

A névadó, Mandel Róbert ma zenei producerként dolgozik. Kevesen emlékeznek rá, hogy egy Ki Mit Tudon tűnt fel 1977-ben, és mivel hangszerépítést tanult, saját maga készítette tekerőlanttal szerepelt. Itthon azóta a hangszer újkori apostolává vált. Újkori, mert a valószínűleg arab közvetítéssel az Ibériai-félszigetre és francia földre a X. században eljutott hangszer a XVI. században hozzánk is elérkezett és mint amott, úgy nálunk is hihetetlenül népszerű volt akkoriban. Mandel Róbert ma is saját készítésű hangszerén játszik, és ő volt az első, aki Amerikában, Brazíliában, Izraelben bemutatta az ott addig ismeretlen hangszert.
Jakobi László ma sikeres koncertszervező irodát működtet, korábban sokáig a Magyar Rádió Zenekarának csellistája volt.
Kállay Gábor villamosmérnökként végzett, azóta blockflöte- és énekművész, tanár.
Márta István pályája a legszerteágazóbb: az eredetileg zeneszerzést és zenetörténetet végzett művész több zenekar tagja, fesztiválalapító, volt színházak és televíziók zenei szerkesztője, színházigazgató és sok egyéb. Mindannyiuk életében azonban ez az együttes az állandó pillér. A születésnapi koncerten nemcsak a közönségnek, saját maguknak is a kedvében akartak járni, amikor kedvenc műveiket válogatták össze a műsorba. És végre egy oldott hangulatú születésnap: a darabok közt Mandel Róbert mesélt. Volt miről: bejárták a világot, muzsikáltak több földrészen, számtalan lemezen működtek közre önálló lemezeik mellett. Ezt Hollós Máté, a Hungaroton vezérigazgatója egy szimbolikus Hungaroton-lemezdíjjal honorálta a hangverseny végén. Sok tízezer eladott példányukkal ma nemcsak arany, platina, de gyémánt vagy vaslemezt is elérhetnének. Némi tréfás fejszámolást is végzett Mandel Róbert: a 30 év alatt közel 3000 koncertet adtak, azaz átlag évi százat, ezalatt másodpercenkénti egy tekeréssel számolva úgy cirka tízmilliószor tekerte meg a lantot.
Mesélősre sikeredett az este, ami nagyon is illett a remek hangulathoz és kötetlenséghez. Sok-sok érdekesség, számtalan anekdota hangzott el a három évtized élményeiből, utazásaiból. Én éppen így képzelek el egy jubileumi estét. Sőt, még ígyebbül: a palota termei alkalmasak lettek volna kedélyes evés-ivásra, hatalmas reneszánsz asztalok melletti, kézzel marcingolt cupákszopogatásra, így lett volna igazi Tafelmusik, asztali zene a muzsikálás. Ez persze csak tréfa - sajnos. Ma erre nincs mód. De a hangulatot talán jól jellemeztem ezzel. Semmi komolykodás - és ez a műsorban is tükröződött. A középkori magyar táncoktól, Mátyás király reneszánsz udvarától indult a program, aztán Susato flamand táncai sorjáztak, majd egy angol népdal és variációi, Gervaise francia táncai, versailles-i sanzonok, Domokos Pál Péter 450 darabos barokk táncgyűjteményéből néhány, hajdú táncok, majd ráadásként a lőcsei gyűjtemény darabjai. Csupa fergeteges talpalávaló, sok-sok ismerős, a későbbi korok klasszikus zenéjében visszakacsintó alapmotívum, tüzes népi gyökerek, régi korok felidézői. Az előadásmód hasonlóan játékos volt, mint a program és a konferálás. Eötvös bohóc régi mondása, a ?van máááásik? itt is igaz volt, az egy Jakobi Lászlón kívül, aki rendületlenül csellózott, mindnyájan sorban húztak elő mindenféle hangszereket: Márta István a csembaló mellett dobolt, csörgődobolt, harangocskát kongatott, Mandel Róbert a tekerőlantot néha csörgődobra, sőt dorombra cserélte, Kállay Gábor a blockflöték egész során brillírozott a hatalmastól a picurkáig, egy csöpp kis lanton is játszott, és pazarul énekelte a versailles-i sanzonokat. Felszabadultság, báj, kedvesség, temperamentum, derű - mindez határozottan szembenállt a komolykodó fekete talárral, amiben hagyományosan játszottak. Frappáns humor pattogott a hangszereken, sodró lendület, virtuóz iram - vétek volt ülve maradni, táncolni kellett volna, ha már falatozni nem volt mód. Pompás este volt, víg emlékezés. Jóleső folytonosság múlt és jövő közt - ezt képviseli a mai fiatal-ősz Mandel Quartet.