Egy porosz földbirtokos, Wilhelm von Osten 1890-ben észrevette, hogy egyik lova okosabb a többinél: már az utcán nagy ívben fordul, hogy kényelmesen jusson be a kapun, míg a többi állat nem gondolkodik ennyire előre, és csak szerencsétlenkedik. Elkezdte tanítani a Hans nevű állatot, végül a gyeplő mozgatása nélkül, pusztán vezényszóra a ló jobbra vagy balra tartott – ez ugyan nem egyedülálló, a jól képzett lovak a hadseregben is reagálnak a vezényszavakra, viszont ott a lovas fizikailag is jelzi az állatnak, mit kell tennie. Emellett a számokat is megtanulta egytől ötig: ha németül azt mondták, négy, akkor annyit dobbantott a patájával.
Öt év múlva a ló elpusztult, de Wilhelm von Ostennek szöget ütött a fejébe a kérdés, vajon taníthatók-e az állatok. Vásárolt egy lovat, akit szintén Hansnak nevezett, és elkezdte oktatni. Fémgolyók segítségével először a számokra tanította meg Hanst, később következett az összeadás.
Sőt, 1904-re egészen bonyolult feladványokkal is elboldogult, ismerte a tizedeseket, a törteket, a helyes eredményt mindig patakopogások számával jelölte. Sőt felismerte az embereket a fotókról, tudta az aznapi dátumot: addigra igazi látványossággá vált, ugyanebben az évben a The New York Times is cikkezett róla. A tudományos élet szereplői nem tudták, mit kezdjenek a lóval, bizottságot alapítottak, amelynek még a Busch Cirkusz igazgatója is tagja volt. Ők 1904 szeptemberében kizárták a csalás lehetőségét.
Oskar Pfungst pszichológus azonban nem bízott az állat számtantudásában: többedmagával arra a következtetésre jutott, hogy Hans hibázik, ha a jelenlévők közül senki nem tudja a megoldást. A fekete mén tehát valóban intelligens volt: gazdája reakciójából vagy a közönség rezdüléseiből – több bemutatón inkább részt sem vett Wilhelm von Osten, nehogy csalással vádolják – tippelte meg, mikor kell abbahagynia a patakopogást. Gazdája halála után Hans továbbra is bemutatta tudományát, új tulaja pedig több állatot is bevont a kísérletezésbe: köztük egy olyan lovat, amelyiknek hályog volt mindkét szemén. Hogy fogyatékát demonstrálja, a bemutatók elején gazdája gyakran falnak vezette a szerencsétlen lovat. Hanst 1914-ben a világháborúba vitték, 1916-ban pusztult el, nem tudni, hogy ellenséges cselekményben vagy egyszerűen megették az éhes katonák.
Német kutatók kormos varjakkal kísérleteztek, az állatoknak pedig egy érintőképernyőn megjelenő számjegy vagy hangjel nyomán kellett károgniuk, majd megnyomni egy jelet a képernyőn. A varjak ezután jutalomfalatot kaptak, a számolás lezárására szolgáló jelzésre amiatt volt szükség, nehogy a madarak szimplán addig károgjanak, amíg nem kapnak jutalmat. Persze megesett, hogy többet vagy kevesebbet károgtak, de további érdekességekre figyeltek fel a kutatók: ahogy nőttek a számok – egytől négyig –, úgy nőtt a szám megjelenítése és az első károgás közötti idő. Ami arra utal, hogy a varjú megtervezte, hogy hányat fog károgni. Ami pedig még izgalmasabb, hogy az első károgás akusztikus jellemzőiből előre megmondható, meddig is fog „elszámolni” a madár. De ha az előre gondolkodás és a számolás sem tisztán emberi adottság, akkor felmerülhet a kérdés, hogy végső soron mi a különbség az állati és az emberi intelligencia között.
Noam Chomsky nyelvész szerint a nyelv kizárólag emberi sajátosság – a professzor ezzel az ötvenes években tett kijelentéssel az azóta is eldöntetlen kérdésbe állt bele. Sokan nem értettek vele egyet, és kísérletekkel igyekeztek bizonyítani az ellenkezőjét: majmokat próbáltak valamilyen jelrendszerre vagy jelnyelvre megtanítani. Az ironikusan Neam Chimpskynek keresztelt, de mindenki által Nimnek nevezett csimpánz történetét dokumentumfilm is feldolgozza. Nimet nagyon korán elszakították az anyjától, és először emberi környezetben kezdték nevelni, majd a jelnyelvre oktatták. A csimpánznak nem feltétlenül kedvezett az emberi környezet, nem tudta kielégíteni korából adódó igényeit, mint a dominanciaharc vagy a szexualitás. A jelnyelvvel egészen jól boldogult, száz fölötti jelet ismert, és képes volt eljelelni például, hogy vécére kell mennie. Nim tanítását agresszív viselkedése miatt állították le, több oktatójára, gondozójára is rátámadt. Ezután intézetekbe került, majd sajtóhadjáratot követően kiszabadult és egy ranchon helyezték el. 26 éves korában pusztult el, szívrohamban. A kísérletet kitaláló és levezető Herbert Terrace professzor végül Chomskynak adott igazat: Nim ugyanis nem rendszerben gondolkodott, hanem megtanulta a jelet, amit azért mutatott, hogy megkapja, amit akar: ez nem olyan ritka jelenség az állatoknál. Nim is gyakran azért mutatott bizonyos jeleket, mert gondozója testbeszédéből rájött, hogy azt várják el tőle.
A beszéd tanításával pedig meg is érkeztünk az ilyen kutatások problémájáig. Az állatok ugyanis bizonyos területeken teljesítenek jól, míg másokon kevésbé, éppen ezért a modern tudomány igyekszik egyrészt nem az emberihez hasonló stratégiákat jónak, másokat kevésbé jónak ítélni, másrészt pedig nem csak az ember kognitív képességeihez hasonlókat keresni az állatvilágban. A biocentrikus nézőpont szerint nem egyetlen megküzdési stratégia létezik, amit épp az ember fejlesztett tökélyre, hanem sokféle. Állításuk szerint minden fajt a saját evolúciós környezetében kell vizsgálni, a beszédre tanítás vagy az ember mutató gesztusára adott reakciók vizsgálata nem az állat intelligenciáját, hanem a kognitív rugalmasságát jelzi. Evolúciós szempontból a beszéd vagy a mutatás számukra természetellenes. Sőt egy 2020-ban megjelent tanulmány egyenesen amellett érvel, hogy az állati elmék sokszínűsége úgy fedezhető fel, ha olyan képességeket kezdünk vizsgálni, amelyekben bizonyos fajok fejlettebbek az embernél, vagy nekünk nincs is.
Például a kutyák harmincezer éve élnek mellettünk, és eközben rengeteg hasznos tulajdonságuk alakult ki: vágynak az emberi figyelemre, szeretnének együttműködni velünk, felismerik az érzéseket. Ezzel szemben a farkasok sokkal hatékonyabbak az elrejtett élelem megtalálásában – ez is jelzi, hogy a kutyák az evolúció során bizonyos kognitív képességeket elveszítettek, másokat pedig megszereztek. Az új-kaledón varjak eszközhasználó madarak, azonban fogságban végzett kísérletekben kiderült, hogy bizonyos eszközhasználó feladatokban ők, ettől picit különböző helyzetekben pedig egy szintén eszközhasználó hollófaj bizonyult jobbnak – vagyis egyes kogníciók meglétéből nem lehet megjósolni az állat összes képességét.
Az állatok intelligenciája és kognitív képességei attól függnek, hogy milyen képességek kifejlődését követelte meg tőlük a kiválasztás. Az állatokon végzett, emberi képességeket mérő kísérletekkel valójában soha nem az állat intelligenciáját, csupán a kognitív rugalmasságát deríthetjük ki. Időnként felbukkan az interneten egy, a világot végtelenül leegyszerűsítő, tévesen Albert Einstennek tulajdonított mondás: „Mindenki zseni. De ha egy halat az alapján ítélsz meg, hogy mennyire tud fára mászni, akkor ő egész életében butának fogja magát gondolni.” Az adoma nem működik metaforaként, az állatokra viszont érdemes eszerint tekintenünk.
Hogy miért járt le mára a zseni fogalma, és mi célból fogyasztottak a sámánok mérges galócát, az a Magyar Kultúra magazin 2024/9. számában megjelenő teljes cikkből derül ki, amiben több más, az ész és intelligencia témáját körüljáró írás is olvasható. A magazinról további információk itt.
