Speciális helyzetben
Az interjúban Hamvas Dániel elmondta, több szempontból is speciális a helyzetük. Kiemelte, a háromszáz tagú SziA a SzíDoSz legnagyobb tagsággal rendelkező alapszervezet, mégis sok tekintetben sajátos logika mentén működnek: „Mások a kihívások is, amelyekkel szembe kell néznünk, ezért a saját univerzumunkat kell megteremteni és berendezni a magunk számára. A kőszínházaknál például társulati keretek között, alkalmazottként, alkalmazotti bérért dolgoznak a színészek. Mi ezzel szemben vállalkozókat képviselünk – hagyományos értelemben inkább érdekképviselet és nem szakszervezet vagyunk –, akik egymástól függetlenül, elszigetelten dolgoznak. Ők kevésbé képesek saját erőből érdekérvényesítésre, a mi feladatunk ezt megtenni. Meglátásom szerint a szinkronstúdiók úgy bánnak a kollégákkal, mint családban olykor a szülők a gyerekekkel, felülről dirigálnak és csendre intik, ha ők valami mellett szót emelnek. Azonban, ha a szomszéd csönget át, hogy ne flexeljenek már vasárnap reggel hétkor, akkor elnézést kérnek és abbahagyják. Mi ezek a kellemetlen szomszédok akarunk lenni, akik szólnak, hogy helló, ez így nem oké, ezen változtatni kell.”
Mint Hamvas Dániel elmondta, a teljes szinkronszakma körülbelül 2500 fő, ebbe beletartoznak a rendszeresen és az alkalmanként szinkronizáló színészek is, a fő- és mellékállásban fordító dramaturgok, a hangmérnökök, a szinkronrendezők, a gyártásvezetők, a vágók, de a háttértámogató területek is, azaz a produkciós vezetők, az IT-sek, az átírósok, az adminisztrációs személyzet és a karbantartók. Azoknak a száma, akik csak ebből élnek, körülbelül 1000 fő, ami körülbelül 30-70 arányban oszlik meg az előadók és a stábtagok, illetve háttérmunkások között.
Azon dolgoznak, hogy a szakszervezeti tagság a szakmai ügyek magasabb szintű képviselete mellett a tagság számára kézzelfogható, azonnali előnyökkel járjon – fogalmazott Hamvas Dániel.
A bér és a jogdíj a szinkronszakma akut problémái
A színész az egyik legnagyobb problémának a bérhelyzetet látja. Úgy véli, egy keresett, rutinos szinkronszínész tud magasabb árat mondani a szinkronstúdiónak, azaz képes arra, hogy érdeket érvényesítsen, vele szemben egy kezdő vagy marketingszempontból nem olyan értékes, vagy kisebb szerepekre hívott színész, egy hangmérnök, egy vágó ezt már nem tudja megtenni. Felhívta a figyelmet arra, hogy a probléma hátterében többek között a hazai szinkronstúdiók árháborúja áll. Mint mondta, a stúdiók a versenyhelyzet miatt évtizedeken keresztül nyomták le az árakat, hogy a konkurenciával szemben munkához jussanak, ebből adódóan pedig egyre kevesebbet fizettek a saját embereiknek, így a minőségi szempontok helyett az ár lett a döntő tényező. A stúdiók pedig emiatt ma sem mernek emeléseket kérni a megrendelőiktől, mert attól tartanak, hogy „a konkurencia ismét alájuk vállal”.
A másik problémakört az jelenti, hogy a szinkronstúdiók még a saját, közvetlen munkatársaikkal sem alakítanak ki némi védettséget, kiszámíthatóságot jelentő alkalmazotti jogviszonyt. Figyelmeztetett arra, hogy
a szinkronszínészekkel kötött szerződési gyakorlat is felülvizsgálatra, átalakításra szorul. Jelenleg a szerződések aláírásával a szinkronszínész teljes mértékben lemond minden hanganyagának felhasználási jogáról, és nincs semmilyen ráhatása arra, hogy a későbbiekben hogyan, mihez és milyen formában – például esetleg mesterséges intelligenciával történő újrafelhasználás – adja a hangját, nevét.
A jogdíj rendezéséről elmondta, világszintű probléma, hogy egy szinkronszínész hangját az ismétlések révén többszörösen használhatják fel úgy, hogy neki azért semmi sem jár. Hamvas megjegyezte: „Ezt persze nem a stúdiókon kellene leverni (bár ők kérdezés nélkül veszik át a külföldi megrendelők előadókat minden jogukról és jogdíjukról lemondató szerződéseit), hanem a jogdíjakat kellene úgy működésbe hozni, hogy az megfelelő és igazságos kompeznációt jelentsen.” Kiemelte, ebbéli törekvéseikben az Előadóművészi Jogvédő Iroda (EJI) stabil és konstruktív partnerük, ugyanakkor az EJI munkáját rendkívül nehézzé teszi, hogy nem érhetőek el számukra olyan hiteles adatbázisok, amelyekből pontosan és részletesen követhetőek lennének a folyamatosan készülő szinkronmunkák adatai. „Ebben a szinkronstúdiók együttműködésére számítunk” – jegyezte meg, hozzátéve, ez „mit sem ér politikai akarat nélkül, amely folyamatos jogdíjfizetésre kötelezi az összes csatornát, és véget vet az ingyen ismétlések korszakának”. Legfontosabb stratégiai lépésként, amellyel előbbre vihető a magyar szinkron ügye, a folyamatos szakmai kommunikációt nevezte meg Hamvas Dániel.
A mesterséges intelligencia térnyerése a szinkronban
Hamvas Dániel véleménye szerint a mesterséges intelligencia (MI) jelenlegi fejlettségi szintjén nem képes arra, hogy kihívója legyen az emberi szinkronnak. „A szinkronizálás egy nagyon összetett munkafolyamat, egyszerre kell figyelni a képernyőn futó történésekre, a fülhallgatón keresztül hallható idegen nyelvű szövegre (annak ritmusára, dallamára, dinamikájára és egyéb tulajdonságaira) és az előttünk lévő magyar szövegre. Ezt a három koordinátát kell egy időben összevezetni az eredeti elképzeléseknek (játékstílusnak, alakításnak, dramaturgiai funkcióknak) megfelelően, úgy, hogy közben még természetesen is hasson az eredmény. Le kell követni az eredeti színész szájmozgását, ritmusát, megfelelő helyen törni vagy éppen elhúzni a szöveget, úgy, hogy az közben életszerűnek hasson” – magyarázta az EJI-nek adott interjúban.
Egy példával megvilágítva: hiába van Morgan Freemannek egyedi és nagyszerű orgánuma, magyar szinkron szempontjából az ő hangja is egy kesztyűbáb, abba egy magyar megszólaltatónak bele kell bújnia, életre kell keltenie, különben intonáció és dallamok szempontjából az angol mintát követve fog magyarul beszélni.
„Az MI egyelőre nem tud intuitívan működni, árnyaltabb, komplexebb feladatokat megoldani; maximum egyszerűbb hangalámondásokra, üzenetközpontok, utastájékoztatók szövegfelmondására alkalmas. A szemünket rajta kell tartani, de per pillanat nem tartom reális szakmai veszélyforrásnak.”
Hamvas Dániel több mint 1000 filmben és sorozatban szinkronizált, köztük olyanokban, mint a CSI New York, a Kés/Alatt, a Walking Dead, a Family Guy vagy A rezidens, de ő volt az RTL-en futó magyar Tanár német eredetijében a címszereplő hangja. A hangját kölcsönözte többek között a Batman Superman ellen című filmben Lex Luthornak, a Trópusi viharban ő volt Sandusky, és az Így neveld a sárkányodatban ő Hablaty hangja. Adódott tehát a kérdés, számára melyik volt a legmeghatározóbb szinkronizálás. „Nálam ez nem annyira egy konkrét filmhez, karakterhez vagy egy alakításhoz kötődik, bár szeretem, ha a rendező enged utánamenni az eredeti színész apró nüanszainak, gesztusainak vagy épp beszédhibájának, és nem steril, purista magyar változatra vágyik. Érettségi körül voltam 1998-ban. Szegény Lázár Sanyi azóta elhunyt egy motorbalesetben, de az ő első rendezése volt egy angol ifjúsági sorozat Organikus narancs címmel. Dolgoztunk, és egyszer csak rám szólt, hogy ne csak a szöveget mondjam/játsszam el, hanem a kis hangokat is csináljam meg, amiket a karakter csinál, a sóhajokat, a szuszogásokat, a reakciókat. Ez volt az a pont, ahol megtanultam együtt mozogni a karakterrel. Ez pedig megtanított egyrészt arra, hogy nagyon figyeljek minden rezdülésre és részletre, másrészt arra, hogy az együttmozgástól szinte megérezzem, hogy mit fog csinálni az eredeti színész. És ezek mind kulcsfontosságú eszközök, ha valaki igazán jól akarja csinálni ezt a szakmát.”
Egy ilyen pályafutás alatt számtalan emlékezetes, vicces dolog történt Hamvas Dániellel, közülük egyet az interjúban is felidézett. „Azt hiszem, a Better Call Saul egyik epizódjában volt egy bárjelenet, amihez nem küldtek megfelelő »nemzetközit« – a zajokon, zörejeken és zenén túl ugyanis hiányzott róla a karaokézó ember hangja, aki Bonnie Tylertől a Total eclipse of the heartot »énekelte« a háttérben – saturészegen. Berzsenyi Zoli két dolgot biztosan tudott rólam: hogy tudok angolul, és hogy nem szégyellek komplett hülyét csinálni magamból. Úgyhogy szépen »felénekeltem« a dolgot – és onnantól bármikor mentem dolgozni Zolihoz, a hangmérnök, Bálint a legrandomabb pillanatokban (nyilván a legdrámaibb jelenet felvételének a kellős közepén) egyszer csak visszajátszotta az éktelen orbákolásomat a fülembe. Az aktuális alakításon nem sokat segített, a hangulatot viszont emelte.”
