Két monológ fut párhuzamosan, az élőszó látszatát keltve, mégis sokszor inkább leírttá (naplószerűvé) stilizálva. Egy Budapest környéki négygyermekes család második lánya, a teherbe esett, és ?szégyene? miatt otthonról elüldözött, a húszas évei elején járó Eszter az egyik. Az általános iskolát hamarosan befejező, még úttörőnyakkendős húg a másik. Még két testvér, az épp egyetemi diplomát szerző Panni, illetve a katonaság után a felsőfokú tanulmányokba belekezdő báty az ő szavaikon keresztül jelenik meg, miként a szülők, rokonok, ismerősök is. A két ? jelen időben tartott elbeszélés ? kiegészíti egymást, hangnemük, információsoruk szinte egy közlésben fut össze, a két jellem és sors különbségei ellenére is. Tóth Olga olyannyira összeépítette az álló és dőlt betűkkel szedett részletek váltakoztatását, hogy ha a kisebbik lány az udvaron sorakozó állatketrecektől (és a saját kicsinyeit olykor felfaló anyanyúltól) idegenkedik, a nagyobbik épp akkor a kórházi rácsos kiságyakat nézi ?nyúlketreceknek?, majd megszülető kisbabáját ?véres, nyákos csupasz nyúlnak?. Ha a válni készülő szülők közt égszakadás-földindulás tör ki odahaza, Eszter ugyanakkor idegösszeomlást szenved el a távolban.
A motívumok néha erőltetettek, laposak, a hatvanas évek korrajza roppant szegényes, a fejezetcímek mesterkéltek. A Hol lesz majd lakóhelyünk? egy Cseh Tamás-daltöredékkel kérdez ? előkészítetlenül, a Rokonok Móricz-utalás ? akaratlanul vagy indokolatlanul, az Anyá(n)k és az Apá(n)k tipográfiai-nyelvtani fogásba óvakodik ? ok nélkül. A Vasárnapi koktél viszont találóan idézi a négy-öt évtizeddel ezelőtti slágerműsort (mögötte a családi vasárnap keserűségeivel). A Radio Luxembourg szenvedélyes hallgatásának, a beat küszöbön álló áttörésének ideje ez. A konszolidációnak nevezett álságos társadalmi gondviselés közepette minden korosztályban és rétegben egyre több az árva, távlattalan élet.
Tóth Olga cselekményvezetése sem nyűgöz le. Mindkét lány közhelyesebbnél közhelyesebb szituációkat él és szenved meg. A regény minden ágon, már a konfliktusok robbanásának pillanatában a kibontakozás(ok) felé tart. Eszter addig talán ötször látott, nem valami első osztályú elcsábítója például egy hívó szóra felbukkan, vállalja az (egy ideje már tudott) apaságot, megtartják az esküvőt. Van ennek a túl sima kiútnak kesernyés mellékíze is, mégsem ad nyomatékot a műnek.
Ennek ellenére nem valamiféle mellékes odavetéssel neveztük ?korrekten megoldott? regénynek az Ulpius-ház által gondozott Csupasz nyulakat. Tóth Olga ?tipikus lányregény? helyett szűkszavú ? a hagyományos párbeszédtől megfosztott, ezzel a kommunikáció nehézségeit is kifejező ?, helyenként igen pontos jellem-beleérző képességgel bíró könyvet írt. A témák is fontosak (a voltaképp csak saját magára számító, az életben járatlan leányanya kálváriája ma is végbemehetne, az éltanulóságával, serdülésével nehezen boldoguló kisebbik lány realitással kevert álmodozása nem társadalmi berendezkedéshez kötött), fontosabb azonban, hogy e tárgyak testet is öltenek az előadásmód java részei által. Az állami gazdasági vezető, párttitkár apa (részegességével, hűtlenkedéseivel, kommunikációs ridegségével együtt) nem a legsablonosabb e százszor megformált karakterből, a tehetséges, olvasott anya szeretetre való képtelensége (a saját elszalasztott életéért állott bosszú?) érdekes, fájdalmas és tanulságos. A marginális mozzanatok néha sikerültebbek a főáramnál. Az almazöld kismamaruha hiábavaló vásárlása, a rádiós irodalmi pályázaton helyezést elérő bakfis bürokratikus meginvitálása az eredményhirdetésre: jó betétek. Tóth Olga ambíciója érezhetően nem az egyszerű szórakoztató irodalom gyarapítása lehetett, s bár ennek kereteit alig lépte túl, epikai anyaggal, tapasztalattal nyilván bőven rendelkezik egy kevésbé kimódolt, radikálisabban fogalmazott, tágabb horizontú újabb regényhez.
