Fussunk neki úgy, hogy egy kutatásra épülő intermediális konceptről van szó, aminek alapja egy 1929-ben kezdődő történet. Ebben az évben kérte föl Indaur maharadzsája, az angol kollégiumokban nevelkedett és a nyugat műveltségét tökéletesen elsajátító trónörökös a német Werkbund egyik alapítójának fiát, Eckart Muthesius építészt, hogy tervezzen neki egy igazi modern ízlésű palotát és rendezze be a korabeli design legnívósabb, sőt lehetőség szerint avantgárd darabjaival. Muthesius tíz évig dolgozott a Mánik Brágh (Drágakövek kertje) elnevezésű palotán.
A torinói La Fetta di Polenta ház 5. emeletének 1:1 arányú modellje (2007)
Időközben a Párizsban élő Constantin Brancusi is felkérést kapott a maharadzsától, hogy a palota kertjébe meditatív szentélyt készítsen, abban helyezze el néhány szobrát, többek között a Madár a térben fekete és fehér márvány változatait. A palota elkészült, a szentély már nem. A berendezéshez Párizsból hoztak néhány ritka darabot, többek között egy Le Corbusier tervezte heverőt, Breuer Marcell csővázas Wassily-székét és Elieen Gray bőrrel bevont ébenfa-krómacél foteljét. Muthesius maga is tervezett ide néhány bútort. A palota fotóit szerte a világon leközölték, bár maga Muthesius Európában csak úgy látta jónak bemutatni, hogy a magastetőt leretusáltatta a képekről és a modern építészet kánonja szerinti lapostetőt montázsolt a helyére. A maharadzsa műveltsége és biztos ízlése ellenére a bevezetni vágyott gazdasági, társadalmi és vallási reformok félbemaradtak. Amikor 1961-ben meghalt, a palota az állam tulajdonába került, jelenleg a vámhivatal irodái működnek benne, a tárgyakat elárverezték.
Starling munkája ezt a lezárt történetet bontja vissza, és térben-időben darabjaira szedi. Előkerített egy fotót Torinóban, amely a maharadzsát ábrázolta. Szerzett egy fekete márványtömböt, amelyből Brancusi faragta volna ki a térbe feszülő madártoll szobrát és a tömb alakját, méreteit egy térbeli szkennerrel levette, átvitte két másik márványdarabra. Begyűjtötte Brancusi vázlatait a szentélyről, elment Indaurba lefotózni a palota mai képét, a vámosok berendezési tárgyaival, felkutatott két korabeli német filmforgatókönyvet és annak három filmes megvalósítását, köztük Fritz Lang Hindu síremlékét - melynek szintén Muthesius volt a szakértője -, és a 2007-ben Torinóban kiállított anyagból remake-et készített úgy, hogy Budapesten már maga a torinói helyszín is bejárható, valósághű makett lett.
A kiállítás kulcsa mégiscsak a madár, amit sehol sem látunk itt. Starling úgy rekonstruálta a palotát, hogy az eredményben anyag és idea helye fölcserélődött: a modern megjelenése Indaurban rövid, bár gyönyörű álom maradt, ami nem hasonlít sem az indiai kultúra korábbi álmaira, a Tadzs Mahal elegáns romantikájára, sem az Európában élő India-képre, ami az említett és a tárlaton le is vetített filmeken köszön vissza. És Starling azzal, hogy az egykori műalkotásból nem újat sző, hanem a létrejöttének, életének, utóéletének és megvalósulatlan részleteinek folyamatát önálló történetté építi, helytől és időtől, sőt kultúrától is független hálózattá, elszakítja a műalkotást az anyagtól. Maga az alkotói vágy jelenik meg pőrén, nyersen, élményszerűen: a fotókból, rajzokból, a műnek felkínálkozó márványból és a díszletként megépített torinói helyszínből a néző fejében bátran, szabadon megalkotható, de már nem anyagban megvalósuló idea.
