A Békés Megyei Jókai Színház az a teátrum, ahol a nézőket az előadás előtt színinövendékek tájékoztatják színházi hírekről, ahol a focidrukkerek futballmeccsre szóló jegyük bemutatásával engedményre jogosultak a Sóska, sültkrumpli Egressy-darabra és az előadások előtt a hangosbeszélő arra kéri a nézőket, hogy a színházlátogatás után ne felejtsék el visszakapcsolni mobiltelefonjukat. Ez azonban csak néhány kellemes furcsaság a békéscsabai kulturális szentélyben, hiszen a "felszálló ágban lévő Jókai Színház" agilis igazgatója, Fekete Péter - együttműködő csapatával - az apró ötletektől a nagyszabású tervekig valósítja meg kitűnő elképzeléseit. Sultz Sándor most bemutatott Kőmanó című mesejátékához például egyből olyan pályázatot hirdet, ahol a gyerekek megalkothatják saját kőmanójukat, a győztes pedig ingyenes családi belépőt nyer a most készülő Aidára.
A Kőmanó gyermekhősei Jancsika (Szabó Lajos) és Margitka (Czeglédi Edit szh.) a rossz és jó álmok világában kalandoznak, ahol édesanyjukba is beleköltözhet a boszorkány, a család Bandi nevű macskája kémmé változhat és a Kőmanó jótéteményeivel, bölcs tanácsaival minden jóra fordulhat. A mesékhez szokott nézők, a gyerekek, láthatóan otthonosan mozognak az álom adta szürreális világ szokatlan tér-, idő- és valóságkezelésében, pedig rendezőileg nincsenek egyértelmű határok, nehéz elválasztani az álmot a valóságtól és egyfajta álom az álomban játék is nehezíti az értelmezést.
A játéktér ötletes, levegős - funkcionálisan lett kialakítva. A különböző, irreális méretű zöld asztalok, a szinteltolásokkal létrehozott felületek, a sok izolációs mozdulatra épülő koreográfiák a térforma lehetőségeit színesítik. A levegőben lógó kalitkák már kevésbé indokoltak, csak dekorációként vannak jelen a színpad fölött, a játékba nem épülnek be szervesen. Ettől függetlenül a kalitkakellék az előadás egyik központi szimbólumává válik- sokféle szinten kapcsolatba hozható a cselekménnyel. A gonosz boszorkányt fehér madár képében csalják a főhősök a vaskelepcébe, később ők maguk kerülnek bele, de kicsit elrugaszkodva a történet menetétől, a kalitka rácsait tekinthetjük az álom és a valóság közötti határvonalnak, ahol átnyúlni lehetséges, de a kettő sosem keveredhet össze.
A mesében komoly áthallások és párhuzamok fedezhetők fel a jól ismert Jancsi és Juliska történettel (a testvérpár figurái, a gyermekhúsra éhező gonosz boszorkány, a mézeskalácsház többszöri emlegetése, az erdőben bolyongó gyermekek motívuma vagy a kemence mint központi elem). Viszont új karakterek kerülnek a mesébe: a boszorkány ellenpontja itt a Kőmanó, emellett dramaturgiailag izgalmas, ingázó figura Bandi, a kandúr. A szerep szerint eleinte a Seprűbanya (a rossz) oldalán áll, később mégis a gyerekek (jók) pártját fogja, ezzel billentve a mérleget az igazság oldalára. Felnőtt olvasatban a figura a korrupció jelképe is lehet, hiszen "csócsával" megvesztegethető. A szerep alakítója, Csomós Lajos akrobatikusan mozgékony, s képes a háttérből előtérbe kerülni. A legnehezebb feladata azonban a három szerepkörben (Seprűbanya, Anya, fehér madár) is feltűnő Tarsoly Krisztinának van, akinek szövegmondása lenyűgöző, de még birkózik a karakterek elválasztásának feladatával. Legerősebb talán a madárszerepben, de vizuálisan emlékezetes pillanata a kemencében - árnyképben - boszorkányként való elenyészése is.
A Kőmanó, Vadász Gábor remekül eltalált karakter; pontos mozdulataival, élénk mimikájával, ötletes jelmezével nem csoda, hogy kivívja a nyílt színi tapsot. A nézőtér mélyén, a gyerekseregben megtudom, hogy mellettem ülő kis nézőtársam kedvence Margitka. Nem értem, miért, hiszen a szerep szerint ijedős, kicsit nyafka, bár jólelkű teremtés - nekem kicsit eltúlzott karakter. Testvére, Jancsika, hitelesebben formálja meg a gyermeki hősiességet és eltökéltséget.
Az egész előadásra jellemző a felnagyítás és lekicsinyítés eszköze, nemcsak a díszletek, hanem a szereplők is különböző méretben jelennek meg. Az élettelen makettekkel való effajta lekettőzés kreatív rendezői lelemény; különösen ötletes a Kőmanó világító kőként való megjelenítése.
A Jókai Színházban komoly elvárás lehet a tiszta, artikulált, érthető beszéd - régen hallottam ilyen szépen megformált hangzókat. A darab nyelvezete egyébként néhányszor megdöbbenést kelt a gyerekekben; fonákság lehet, hogy az obszcén kifejezések korában a gyerekek számára fülsértő a "poklok a pofádra" nem is olyan trágár szóösszetétele.
Az előadás zenei anyagát Darvas Ferenc jegyzi; dallamai fülbemászóak és a korosztály számára megfelelőek, az egyes szereplőkkel visszatérő zenei motívumok észrevétlenül segítenek az értelmezésben.
