A harmincnyolc éves Hajdu Szabolcs pályája egészen rendkívüli a huszonegyedik század Magyarországán: már első filmje figyelemre méltó volt, amely csakúgy, ahogy később a többi mozifilmje is, fesztiváldíjakat hozott neki. Az elmúlt tíz évben képes volt a folyamatos fejlődés mellett mindvégig izgalmas maradni, nem csak témái, de látásmódja miatt is. 2010-ben pedig bebizonyította, hogy a formai megújulás sem ismeretlen számára.
A film Mona Paparu, egy erdélyi magyar lány válasza a gyámügyes kérdésére: mi történt vele azóta, hogy kislányát nagynénjénél hagyta, akitől a gyermekvédelmi törvény miatt el kellett venni a kicsit? A válasz egy itt-ott szürreálisnak tetsző történet a férfiről, aki a rendőrség elől menekült, és akinek mások számára is láthatóak voltak az álmai; a tőle származó gyerekről, akinek örökölt képességét a jósként dolgozó nagynéni pénzért mutogatta; és legfőképpen Monáról, az anyáról, akit édesapja adott el kurvának Liverpoolba, és aki az odavezető vonatúton attól félt, hogy ?nehogy ráomoljon a tenger, ami a feje fölött van?. És a kislány életre kelő álmáról egy tűzoltózenekarral, aztán meg újra a gyámügyi hivatalról, és a Filmszemle legfájdalmasabb sírásáról a ragyogó főszereplőtől, Török-Illyés Orsolyától, amelyet mind a hazugság, mind az igazság feletti elkeseredésnek is lehet értelmezni ? attól függ, ki szeretne inkább a mesében, és ki a realitásban hinni.
