Álomvilág a színpadon – Interjú Дevával

A te utad a nagyon furcsa 2020-as évben indult el.

Igen, úgy, hogy tulajdonképpen nem csináltam semmit: ültem otthon, írtam a dalaimat, jól éreztem magam. Nekem jól jött ez a magány, az izoláltság. Felfedeztem a természetet, felfedeztem magamat, elkezdtem kinyílni. Számomra ez egy virágzó év volt.

Ekkor adtad ki az első dalodat, a 777-et. Azelőtt léptél már fel vagy ez volt az első nagyobb mérföldkő?

Gimnázium alatt volt egy bandánk, a Room11, ebben énekes-szintis voltam, de ez néhány év után feloszlott. Érettségi után nem vettek fel az egyetemre. Úgy gondoltam, ebben az évben olyan dolgokat csinálok, amiket igazán szeretnék. Elkezdtem egy grafikusképzést, amit végül nem fejeztem be, és elkezdtem a dalírással, producerkedéssel komolyan foglalkozni. Hirtelen jött egy lehetőség is: Henry Gonzo keresett meg, hogy lépjek fel a Fran Palermo előtt az A38-on. Henry Gonzo látta az Instagramra feltöltött zenéimet, ezért gondolt rám.

Nagyon érdekes látni, hogy a hazai könnyűzene viszonylag szűk közegében egy-egy találkozás vagy véletlen milyen utakat indít el. Nálad is ez történt.

Igen, tényleg, a pillangóeffektus. Ha aznap éppen úgy gondolom, hogy nem rakok fel videót magamról, mert minek… És mégis ez indította be az egészet. Jött a koncert, és ez adott nekem erőt, hogy publikáljak egy saját számot.

2020-ban felléptél a Waves Viennán, amely az egyik legfontosabb showcase fesztivál a régióban. Korábban is zenekarokban játszottál, kórusban énekeltél, néptáncoltál, ami mind csapatmunka. Milyen érzés volt egyedül létrehozni valamit, amiben erőteljesen jelen kell lenni?

Először nagyon jó érzés volt. Amikor zenekarban játszottam, akkor pont az hiányzott, hogy a saját elképzeléseimet érvényesítsem. Ott nem tudtam úgy kibontakozni, de valójában akkor nem is akartam, hiszen egy zenekar nem erről szól.

Nekem pont arra volt szükségem akkor és ott, hogy egyedül csináljak mindent, rajtam legyen minden felelősség, tőlem függjön a hangzás, az ének, az effektek, de még az albumborító is. Miután több helyen felléphettem, és sok koncert volt mögöttem, azt éreztem, egyedül már nem bírom. A felelősség ekkor már teher volt, és nem voltam annyira magabiztos, hogy az egész show-t elvigyem. Hiányzott az együtt zenélés öröme is, ezért döntöttem úgy, hogy kibővítem az élő produkciót egy zenekaros felállássá.

Ez most hogyan áll össze?

Az alap felállásban két barátommal, Szallabek Balázzsal és Chrobák Adriánnal vagyunk. Csatlakozik hozzánk néha egy fuvolista lány, Zahár Fanni. Az albumbemutatón már egy több ismerősből és barátból összeálló kórus is ott lesz velünk. A felállás szerintem még sokszor fog változni, mert még ízlelgetem a lehetőségeket. Érdekel sok minden, és mindet szeretném kipróbálni, például a kórus is egy ilyen ötlet volt.

A művészneved Дeva, cirill d betűvel írva. Azt gondoltam emiatt, hogy van valamiféle szláv kötődésed. Mesélnél erről egy kicsit?

Oroszt tanultam gimnáziumban, és amikor valami nagyobb esemény volt a közeljövőben, akkor mindig magamra hennáztam egy orosz szót, удача, ami azt jelenti, hogy szerencse. Ebből a szóból mindig a д betűt szerettem a legjobban felvinni a bőrömre, később már csak ezt hennáztam magamra a szerencse jeléül.

A Hots Music listája alapján tiéd a második a külföldön legjobban futó magyar zenei produkciók közül. Te friss előadó vagy, ez a lista azt jelenti vajon, hogy külföldön jobban vevők erre a zenei műfajra, amit te képviselsz?

Úgy gondolom, hogy ez a műfajból adódik, a folktronica külföldön népszerűbb. Sok ilyen zenét hallgatok, a legtöbbször ezek spanyol nyelvterületről származnak. Mivel a népzenéből táplálkozik, ezért országról országra nagyon különböző a folktronica. Magyarországon eddig talán nem volt képviselője.

A producer olyan a mai világban, mint régebben egy zeneszerző, benned pedig meg is van ez az intuíció.

Igen, mondhatni. Nem sokat gondolkozom, csak feléneklem a belőlem jövő hangokat, majd ezek alá felveszek egyre több réteget, szintiből, dobokból, és amelyik hangzás közel áll a szívemhez, azt viszem tovább. Szeretem az elektronikus zene folytonos lüktetését, ettől kicsit elbódul az ember. Visz magával, olyan, mint egy álom.

A Дeva produkciónak pedig nemcsak a zenei világa, de a vizuális megjelenése is egyedi, álomszerű. Mennyire tudatosan építetted ezt az univerzumot?

Sokkal inkább ösztönösen. A koncertekre például a saját ruháimból válogatom össze a szetteket. Mindig törekszem színes holmikat hordani, mert hiszek a színek erejében, és szeretem ezeket használni. A színpadon azt a képet adom magamról, ami amúgy is vagyok, csak ott egy kicsit különlegesebb, ünnepélyesebb darabokat is tudok használni.

Ha már szóba hoztad az ünnepélyességet, te meg szoktad ünnepelni a sikereidet, a mérföldköveket?

Nagyon maximalista vagyok. Egy koncert után mindig önreflektálok, és azokat a dolgokat helyezem előtérbe, amin még változtatnom kell. Ilyenkor sokszor elfelejtem, mennyi mindent sikerült megoldanom. Sokszor alulértékelem azt, amit csinálok. Úgy érzem, jobban meg kellene ünnepelnem a mérföldköveket. Próbálok figyelni erre, és időt tölteni magammal, meditálni, mostanában pedig lovagolni járok. Ilyenkor kivágtatom magamból a maximalizmusomból származó rossz gondolatokat.

Milyen céljaid vannak?

Mindig megtalálnak a dolgok, ezért nem tervezek nagyon előre. Sok lehetőség jön, ezért inkább az a nehéz, hogy hagyjak magamnak szabadidőt. A nyáron sok koncert volt, elfáradtam, és pont azt nem tudtam átadni a színpadon, amit szerettem volna. Ezen szeretnék dolgozni, hogy akkor is meg tudjam tartani az erőmet és át tudjam adni, amikor éppen sok fellépésem van.

Van valami szakmai kihívás, ami most érdekel?

Muszáj zeneinek lennie? Mert ha nem, akkor nekem most a lovaglás az, ami nagyon feltölt. Nem tudok még sokat róla, de szeretném minél jobban megismerni ezt a világot. Ez nagyon foglalkoztat, ez kihívás számomra, például hogy miként érjek hozzá a lovakhoz és hogyan értsem meg őket. Szeretnék majd egyszer egy nagyobb földet vidéken, lovakat és állatokat tartani. Vegetáriánus vagyok, szóval nem vágnám le őket, de csinálhatnék mondjuk kecskesajtot!

Bárdos Kata Kincső. Fotók: Magyar Kultúra/Kurucz Árpád

A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2022/1. számában olvasható.