Az első nap versenyprodukcióját a Mobil Front Műhely és a DrámaMa jegyzi, ami azt jelenti, hogy a szélrózsa minden irányából összesodródott művészek adták elő Göttinger Pál rendezésében Martin Crimp szövegének Merényi Anna által fordított változatát. Alighanem sokan vannak (a szakmában is), akiket kiver a víz a kortárs (pláne angol, amerikai, miegymás) szerzők darabjaitól. Göttinger Pál aligha tartozik a fentiek közé, mert már tavaly színre vitt Székelyudvarhelyen egy kortárs angol darabot, Dennis Kelly Love and Money-ját, amely népszerű tudományos ismeretterjesztő érdekességekből és direkt bosszantó giccsekből építkező, horrorra emlékeztető szerkezetű közhely-szövegopera. Van ezekben az új darabokban valami nagyon szerethető, az értelmiségi fennhéjazást fricskázó gesztus, mert nyitott és befogadó, ahogy színre emeli napjaink antihőseit - a szappanoperák, a reklámok célközönségét - és nyelvhasználatukat. A külkerületi butikmodell műkörmösnők és hobbi-testépítő autómosó-fiúk nyilván nem magas irodalmi nyelven szóló heroikák és héroszok, de ezek a szövegek azért bátorkodnak azt is mondani, hogy ők is szeretnek, szenvednek, elbuknak; persze a szerzők elsősorban nem erről beszélnek, hanem a világ égető kérdéseiről, csak közismert egyszerűséggel (is!). Hogy ez kisszerű-e, értelmezés kérdése. Az idei kisvárdai fesztivál szakmai beszélgetésének résztvevői arra jutottak, hogy igen, az ilyen típusú szövegek kisszerűek, és hallgatólag egyetértettek abban, hogy ezért nem is érdemes foglalkozni velük. A debreceni szakmai beszélgetést vezető négy fiatal kritikus és a jelen levők nem voltak ilyen elutasítók, érdeklődve elemezték a darabot, amelyeket tényleg nem elég megfejteni. Ahogy Hudi László, az alternatív színjátszás koboldja mondta a szakmai beszélgetésen: szívós, alattomos és csalafinta (ő ezt majdnem egy decivel ügyesebben fejezte ki) egy darab, mert úgy néz ki, mintha minden benne lenne, aztán kiderül, hogy még rengeteget kell beletenni ahhoz, hogy legyen. Az előző este a nézőktől is sokat várt: odaadó figyelmet és asszociációs kedvet. Cserébe megmutatja a magány kibírhatalan rettenetét, a kételyek gyötrelmét, a bizonyosság pusztító erejét és azt, hogy a boldog vég csak fikció. (Színházba meg szórakozni megyünk, ugye.) Az előadás pedig rádöbbenti az embert, hogy vannak mondatok, amelyeket nem lehet elmondani, mert nincs mód, nincs nyelv, nincs színészet. Hogyan helyes elmondani azt, hogy felgyújtották a kislányom haját, és az ehhez hasonló borzalmakat, amilyeneket nap, nap után az arcunkba nyom a média? Pedig ezek a mondatok nem fikciók. Vajon tehetnek arról valakik, hogy itt tartunk, hogy a népnek (bár itt tele a város cívis - vagy ahogy még Móricz írta civis - felirattal, de róluk is szó van, ugye) ilyen mondatokra immunissá kell válni, ha nem akar megbolondulni, és véget vetni mindennek? És vajon milyen viszonyban vannak a mondatok és a tettek? Göttinger ezekhez hasonló, zavaros, kínos kortárs élményeket feszeget a divatos külföldi szerzőkkel, nézői szándéktól is függve, ügyesnek-ügyetlennek tűnő formákat keresve. Az előadásról, a térről, Godot-ról (illetve az ő rejtélyes leányáról, Annáról), a színészekről, a kreatív zenéről és a rekreatív VJ munkáról nem is meséltem. Arról sem, hogy nagyon kíváncsi lennék, mi hangzik el a zsűri megbeszélésén.
