Mohácsi ugyanis évtizedek óta kétségkívül izgága, de - mint a többi kaposvári formabontó - kőszínházi rendező. Ám nem akarok kötekedni a válogatóval, mert a hálátlan és kemény munkát Árvai György elvégezte, fontos előadásokat ajánlott a programba, és szemernyi kétség nem fér ahhoz, hogy jó néző (hogy a fesztiválfüzetbe írt köszöntőjének a címére válaszoljak), néha túlságosan is. Ez persze vitatható kijelentés, de megpróbálom alátámasztani.
Az ellenállhatatlan odaadással dolgozó szabadkai társulat fesztiválsikerei például sokat ártanak a rendezőnek és a színészeinek is. Urbán András "Brecht Buckowi elégiái alapján" rendezett egy majdnem ugyanolyan darabot, mint az Urbi et Orbi című, a POSZT-ra is beválogatott műve. A különbség annyi, hogy itt kicsit más a díszlet, mások a jelmezek, rengeteg helyen felismerhető ugyanaz a didaktikus szcenikai elem, mint az említett régebbi előadásban - de ahogy a szakmai beszélgetés vezetői említették, itt nem verik egymást ténylegesen a színészek.
Ez az eljátszott szenvedés nem emel fel, mert nincs valósága; és meggyőződésem, hogy rengeteg jó nézőt téveszt meg az alázatos munkájuk és bámulatos intenzitásuk. Ugyanazt láttam, amit az Urbi et Orbiban is, csak ez egy más topicra kreált hasonló világ, ám abban tökéletesen azonos, hogy az igyekvő színészek repetitív klisékben szenvednek, mert azt kell játszaniuk, hogy kínozzák egymást és/vagy magukat, hihető, érthető ok és cél nélkül. Nincs anyag, nincs tartalom, nincs gondolat, ami összetartaná ezt a fizikailag elképesztő munkát. Az előadást a színészek, érthető módon, a rendező iránti bizalommal és hittel dolgozzák át - ezt el is mondják a szakmai beszélgetésen, de ez így átszellemülni igyekvő tréning valaminek a nevében, amihez ezeknek az embereknek nincs közük. Nyilván nem a színészek mondatai leplezték le az elemi hiányt, hanem az előadás maga. Nem derül ki, még csak körvonalakban sem, hogy mit gondol Urbán András, ez a szuggesztív rendező a világról. Ez félelmetes.
A beszélgetések moderátorai, Kelemen Orsolya, Miklós Melánia, Sebők Borbála és Deme László csodálatos empátiával vezetik fel az egyes előadásokról szóló diskurzust, de a jelen levő zsűrihez képest nem egészen tisztázott a szerepük. S mivel a zsűri sem kristályosította ki, hogy nyilvánít-e véleményt, vagy sem, illetve, ha nem, akkor csak magánemberként igen; a moderátorok néha ráéreznek ennek a homályosságára, ezért az elemzésekhez és az értelmezésekhez néha odafűznek kritikai megjegyzéseket is. A zsűri véleményére pedig - hiszen éppen azért kérték fel őket erre a nemes feladatra, mert élvezik a szakma bizalmát - mindenki kíváncsi, és ha vállalnák a nyilvánosságot, a moderátorok szerepe is világossá válna, s így épületes vitákat hallhatnánk. Ez persze szinte minden fesztivál neuralgikus problémája, ám ami itt ebből feltétlenül előre mutató, az éppen a fiatal kritikus moderátorok (és az időnként megszólaló fesztiválvezetők) viszonyulása az alkotókhoz, ugyanis minden igyekezetük és gesztusuk a nyitásra, a párbeszédre irányult. Életbevágóan fontos szándék az összes ügyetlenségétől függetlenül. De a jelenlegi formában például elmaradt a szabadkaiak produkciójának a megvitatása, sajnos.
Méltatlan, hogy csak ideszúrom, pedig az Élőkép társulat munkája rendkívüli volt, Bársony Júlia dolgozott képzős hallgatókkal. A Holdvilág Kamaraszínház fiatalos vállalkozó kedve lelkesítő, és a további programok közt is láthat még a fesztivál közönsége emlékezetes és fontos előadásokat. A párbeszéd fontosságát nyomatékosítva egy képpel búcsúzom: Szabó Rékáék Alibijéről a dramaturg Peer Krisztián is ejtett pár kritikai megjegyzést, majd elmondta a fesztivál legszebb mondatát, amivel vissza is élek, mert ennél magam sem tudom szebben ki/ befejezni: "A színész, ha színészkedik, állítson ki róla számlát, de engem az nem érdekel."
