Moreau a XIX. századi művészet igazi bálványa volt. Az akadémikus festészetből egészen egyedi úton jutott el a szimbolizmusig, miközben tulajdonképpen mindig megtagadta az őt körülvevő közeget. Fiatalon beleszédült a görög-római mitológia vonzásába, néha kitérőt tett a bibliai témák felé, de a maga korával sohasem foglalkozott. Vagy mégis, éppen azzal: a mítoszokon keresztül nagyon is aktuális kérdéseket fogalmazott meg.
Klasszikus műveltsége egy kifinomult értelmiségi család hozománya volt. A romantikus festők iskoláján nevelkedett; sajátos látásmódja, a kifejezés és a mögötte munkáló tartalom szoros kapcsolata a mítoszokban megformálódó világmagyarázatok felé vitte, ahogyan William Blake is ebből az anyagból hívta elő a maga istenlátomásait. De míg Blake egymaga állt korának művészetével szemben, Moreau csak néhány lépéssel járt előbbre, mint a kortársai. Mire az impresszionizmus forradalma lecsengett és megjelent a pillanattal szembeforduló, időtlen fogalmakban gondolkodó szimbolizmus, Moreau festészetének már anyanyelve volt az archaikus szimbólumokat újraélesztő képi fogalmazás.
Furcsa módon éppen ekkor, sikere csúcsán vonult vissza, amikor az ő nagy témái és kifejezésmódja hirtelen divattá lett. Újragondolta, átfestegette korábbi vásznait, kiállítások és megrendelések nélkül, magányosan alkotott tovább - de miközben a nyilvánosság számára láthatatlanná vált, totális szabadságot nyitott meg magának. Azt festhette, amit önmagában látott. Utolsó éveiben pedig létrehozta az örökséget: párizsi házát, ahol a munkáinak legnagyobb része volt, múzeumként felajánlotta a francia államnak. Ma is itt látható Moreau műveinek többsége.
Tóth Ferenc, a kiállítás kurátora is - egyetlen kép kivételével - ebből az anyagból válogatott. Érzékeny és finom gesztussal nyúlt az életműhöz, keveset mutat belőle, de annál többet ad. A nehezen datálható, sokszor átkomponált, újrafestett, ismétlődő témák közül kiemelt hét mitológiai elemet, hét alakot, és ezek köré szervezte az egész tárlatot. Hercules, Prometheus, Salome, Léda, Orpheus, Semelé és az Egyszarvú erős pillérként tartják az életmű gondolati ívét, a témákról készült festmények, vázlatok, tanulmányok pedig a romantikus festői hagyománytól egészen az absztrakt kifejezésig végigkísérik Moreau gazdag eszköztárát.
Minden témát egy nagyméretű kompozíció, legalább egy hasonló méretben készült, ezt megelőző grafika és sok akvarell, tus, szén- és krétarajz jár körül, ami láthatóvá teszi a grafikai megközelítést, a festői látomás fázisait, sőt a kész mű további módosításait, újragondolását is. És szépen kirajzolódnak a mítosz átértelmezésének személyes motívumai, sőt a kor atmoszférájában elfoglalt helye is: Orpheus, a költő mint a spiritualitás hordozója a halál birodalmával fonódik össze, Prometheus az isteni büntetést is lázadó titán-tekintettel tűri, Salome érzékisége már a szecesszió erotikáját vetíti előre, míg Léda násza a hattyúval, vagy a Semelét sújtó villámcsapás az égi és a földi szféra érintkezésének szépséges borzalmát jeleníti meg.
Az életműre való ráközelítés mesteri, a kiállítás megjelenése elegáns. Ráadásul izgalmas párhuzam rajzolódik ki Moreau és a száz évvel később működő Szalay Lajos között, akinek eddigi legnagyobb kiállítása most a Kogartban látható. Szalay is a mítoszokban találta meg kora eseményeinek hiteles párhuzamát, Moreau is hátat fordított a körülötte megszülető modernizmusnak. Mindketten időről időre ismét hozzányúltak egy-egy korábbi mitológiai témájukhoz, és annak sokféle feldolgozásával a kortárs irányzatok mellett, elszigetelt módon, magánhasználatra, de mégis képesek voltak létrehozni egy új, addig nem művelt vizuális nyelvet.
