Aludj el szépen kis bagázs!

A rossz színházak iránt elkötelezettek előadásának első változatát tavaly, a Művészetek Völgye idejére színházként üzemelő taliándörögdi "űrbázison" láttam, és teljesen korrekt, a nyárban és a színházi évadon kívül a legfrissebb színházi koncepciónak bizonyult. Sok híres és kevésbé híres színész, zenész, táncos és egyéb előadó-kreatúra jelent meg a színpadon, hogy Vajdai Vili vezényletével nyomja a legsúlyosabb önégető projektjeit, mint egy nyilvános kivégzéshez hasonlítható drámaterápián. Volt, akinek ez rutinból ment, mint Sicratman, az örök önmarcangoló, de Kamarás Iván például egészen új arcát mutatta meg a mazochizmusban, és a közönség ráébredhetett, hogy aki a rosszat is jól nyomja, az igazán rendben lévő színész.

 

Ez is volt már rossz

Bár egyesek színészi "munkáit" tekintve érvényesek ezek a megállapítások az új verzióra is, most már korántsem hatott elementárisnak a hülyeség. Nem is panaszkodhat viszont a néző, mert az elején megmondják a színpadmesterek, hogy nem szabad nevetni, és más egyéb módon tetszést nyilvánítani, csak fújolni, utálkozni vagy unatkozni lehet, mégis meglepődik az ember magán, amikor egy-két vad nyerítés után tényleg beáll a drámai dögunalom. Közben meg pont az alkotóknak lesz igazuk, mert valóban olyan színházat akarnak csinálni, amin mindenki unatkozik végre, bejelentették előre, a kör bezárul, a nézőtér kígyója a saját farkába harap. Megmondták, hogy utálni kell, úgyhogy nem panaszkodhatunk, inkább füttyöghetünk, hőböröghetünk Vécsi Tibi színpadi előhőbörgése után szabadon. Hallgathatjuk ásítozva, amint az amúgy tehetséges színésznő elmeséli, hogyan ment el pszichológushoz, és feng-shui tanácsadóhoz egyszerre, mint egy minden bárból kirúgott stand-up comedian, vagy megnézhetjük, amint egy kolleganője Britney Spears-klónként azért ellejt néhány, szellemesen az eredetire emlékeztető mozdulatot. Törnek, zúznak, kiabálnak, papírt esznek, rosszul lesznek a színpadon, elszorul a szívem, már nem akarom látni, ahogy kitárják elém a csoportdinamikájukat. Sajnálni kezdem a színészeket, különösen Hegedűs D. Gézát, aki hápogni se restell, amire beszaladnak az előtérből a fotósok is. A valóságos színésztömeg nemcsak egyesével mutat be produkciókat, időnként összeállnak egy sajátos szappanopera-pantomimcsoporttá, és bár fapofával kéne játszaniuk, mosolyognak egymáson is. Nagy szerencsénkre egy Hujber Ferenc nevű celebritással gazdagodott a társulat. Megint egy színész, aki egyébként a saját állítása szerint is "nulla melóval kurva sok pénzt keres", így megengedhet magának egy ingyen fellépést a haverjaival, ráadásul vonzza a nézőtömegeket is. Egyébként övé a legjobb etűd az előadásban, egy felismerhetetlen U2 számot énekel, kiborítóan szar magyar szöveggel, tök hamisan, fülhallgatóval a fején, és úgy, hogy még az egyébként szereplőként kiírt, de csak a közönség soraiban ülő Mácsai Pál is felnevet. Hujberre is igaz az állítás, miszerint a "mindenrosszat" is csak jól érdemes.

 

Egyébként volt még plüssmaci-táncoltatás rap zenére, hollywodi filmekből összevágott ars poetica, közönség-kacsatáncoltatás és István a király rockopera-énekeltetés, már nem olyan lendületes. Mert nem lehet kétszer agyonütni ugyanazt a poént. Lehetett viszont járkálni sörrel, változtatni bátran a helyet, ami jó pont, és amitől az egésznek népszínház jellege lett. A függöny túloldalán egy zajosabb asztalnál keményebb színház zajlott, behallatszott, ahogy a pinatípusokról beszélt valaki, aki talán írni is tudott, mielőtt regressziósra itta magát. A színház belül volt ezen az estén, nem a színpadon.