Ehhez képest meglepően kevesen ülnek a Líceum alkalmi nézőterén. Ami persze nem képezi kritika tárgyát, ám elgondolkodtat arról, mennyire nehéz a dolga a nyári színházcsinálónak. Bizony, már a West Side Story sem feltétlenül közönségcsalogató előadás; vélhetően túl súlyos falatnak számít a napjaink rágógumi ízű musicaljeit élvező publikum számára (és ez távolról sem csak Egerben van így). Ha pedig a rendező megpróbálna rájátszani a téma kétségtelen aktualitására, s a klasszikus Romeo-Júlia történet helyett a társadalmi mondandót próbálná megjeleníteni markáns rendezői eszközökkel, meglehet, még kevesebben lennénk. Így nem szeretném kárhoztatni Harangi Máriát azért, hogy nem Bernstein klasszikusának apropóján próbálja megváltani a világot. Az egri West Side Story hagyományos előadás: a jelzésszerű díszletek előtt, többi-kevésbé korhű ruhákba öltözött szereplők játsszák, táncolják el az örökzöld történetet, s éneklik a gyönyörű dalokat. (Egyetlen jelenetben látszanak elszabadulni az alkotói ambíciók, akkor viszont a lehető legrosszabb irányba: a Somewhere alatt csupa olyasmit látok, melyeknek okán a legrémesebb lila ködök sejlenek fel lelki szemeim előtt: éneklő, vérző angyalkát, hazajáró lelkeket, vöröslő szalagokat. Ennek szerencsére sem előzménye, sem folytatása nincs a játékban.)
Az ilyes előadás értékét elsősorban szakmai színvonala adja. A mű zenében, táncban komoly követelménye-ket támaszt, ha ezektől az előadás messze elmarad, akkor semmi sem menti meg. Ám a zene annyira szép, hogy ha többé-kevésbé sikerül a dalokat abszolválni, a néző már nem megy rossz érzéssel haza. Jól lemérhető ez a Tonyt játszó Szabó Kimmel Tamáson, aki a dalok magas hangjait inkább kevésbé, mint többé énekli ki, ám a kellemes, az alsóbb regiszterekben magabiztos hang, a jó megjelenés, az érzelmeket elhitető színészi játék végeredményben kevés hiányérzetet hagy. Hüse Csaba Riffként éppen az ellenkező eset: korrekt ének és hasonlóan korrekt, de kissé szenvedélymentes, kevésbé magával ragadó játék jellemzi. A Jetek szükségszerűen eggyémosódó csapatából leginkább Polgár Csaba szerepkonvencióktól némileg eltérő - távolról sem jópofa, ám zsigerileg agresszív - Actionje és Mészáros Sára minden idegszálával és porcikájával a fiúk elismeréséért küzdő Közöskéje emelkedik ki.
A Cápák közül a kisebb szerepek alakítóinak inkább csak egy-egy villanás jut, a főszerepekben viszont egyenletesen magas színvonalú alakításokat láthatunk. Szőcs Artur Bernardóként szinte fel sem emeli hangját; tartásával, gesztusaival egyértelműen érzékelteti, ő itt a vezér. Szűk spektrumon belül játssza el a kirekesztettségből fakadó dühöt, az önérzetet, a korlátolt bosszúvágyat. Radnay Csilla Anitaként éppoly érzékletesen mutatja a fokozatosan "amerikanizálódó", egyszerű lánykát, mint a mély érzésű, áldozatkész, s erre ráfizető, majd ezért kegyetlen bosszút álló nőt. Duettje Mariával (A Boy like that/I have a Love) nemcsak az előadás legdrámaibb, de alighanem zeneileg is legsikerültebb része. Ebben persze jelentős része van a Mariát mindvégig nagyon szép tónusú és kivételesen képzett hangon éneklő Szabó Emíliának is, akinek játéka amúgy is üdítően természetes: a kevéssé hálás, édeskésen szentimentális szerep egyetlen prózai hangja sem cseng hamisan.
A koreográfusnak, Barta Dórának nem jutott könnyű feladat, hiszen viszonylag kis színpadon kellett nem kis számú, s erősen eltérő képességű szereplőket mozgatnia. Nem állítom, hogy ez lenne a legtökéletesebb a darab általam látott koreográfiái közül, egyes jelenetekben (például Anita megerőszakolásánál) talán finomabb és konvencionálisabb az optimálisnál, de a munka ereje és haszna érződik; a tömegjelenetek látványosak, néhány színész egészen meglepő mozgáskészséget mutat. A mindent elsöprő erő, a különleges eredetiség, a nagy ötletek nem jellemzőek az egri előadásra. A szakszerűség, a tisztességes munka, a megbízható színvonal annál inkább; s ennyi Bernsteinnek már bőven elég ahhoz, hogy hatni tudjon.
