Ahogy végignéztem a portfóliód, akaratlanul is próbáltam megfogalmazni, milyen „típusú” fotós vagy, de kudarcot vallottam. Úgy látom, a hétköznapi utcai pillanatok ugyanúgy megragadnak, ahogy mondjuk egy szép táj vagy egy dübörgő fesztivál. Mi alapján definiálod a saját stílusod?
Ennek kicsit örülök. Nem annak, hogy kudarcot vallottál, hanem annak, hogy nehéz definiálni a „stílusom”. Nagyon sok minden érdekel az életben, nyitott vagyok a világra, nagyon sokat olvasok, sokat gondolkozom, beszélgetek, emiatt rengeteg, a fotográfián kívüli dologgal szeretek foglalkozni. Például a mozgókép a kezdetektől fogva érdekel, és nagyon izgalmas kalandokat élek át az ebben való kísérletezésben.
Több mint 20 évvel ezelőtt kezdtem foglalkozni fotózással. Napilapos fotóriporterként nem elégített ki a napi munka, szerettem volna a saját érzéseimet, gondolataimat megfogalmazni a képeimben. De közben a fényképezés alapanyaga a valóság, amit először meg kellett értenem ahhoz, hogy le tudjam fordítani a saját nyelvemre és át tudjam adni a nézőknek.
2008-ban a Sziget engem bízott meg a fotós tartalmak elkészítésével, így összeállítottam napilapos fotóriporterekből egy csapatot. Ebből lett a Rockstar Photographers, amire nagyon büszke vagyok. Én vagyok a kreatív vezetője, feleségem, Dr. Buda Lorina, pedig a cég ügyvezetője.
Most ez köti le minden figyelmem és nagyon érdekel, hogy egy professzionális fotósokból és videósokból álló csapatot vezessek. Amire egyedül nem voltam képes, azt velük meg tudom csinálni.
Arra vagyok a legbüszkébb, hogy a fotográfia sokáig egyéni, kicsit magányos műfaj volt, de a Rockstarral képesek vagyunk csapatban gondolkozni.
Közben ügynökséggé alakultunk, sajtóorgánumoknak készítünk megrendelésre fotókat, így még kiterjedtebb a munkánk, és a kreativitásomat még szélesebb körben ki tudom élni. Jelenleg főleg a fióknak fotózom, nem érzem azt, hogy ebben a vizuális zajban szeretném megmutatni az embereknek a számomra legfontosabb képeket.
Nehéz elképzelni, hogyan válik csapatmunkává a fotózás.
Maga az alkotás továbbra is egyénileg zajlik, de körbeveszi a fotósokat egy biztonságos közeg, nem egy emberre hárul a felelősség, koordinációt, művészeti vezetést nyújtunk megrendelőinknek. Az egyik legnagyobb előnyünk, hogy a vizuális nyelvet átfordítjuk megrendelői nyelvre és fordítva, így biztosan azt kapja mindkét oldal, amire valóban szüksége van. A fotósok tudnak az alkotásra koncentrálni, a megrendelők pedig olyan minőséget kapnak, amit mástól nem.
Minden fotósunknak saját „hangja”, vizuális stílusa van, a legmegfelelőbb embert küldjük a számára testreszabott feladathoz, és csapatban is mindenki az egyéni stílusának megfelelő munkát kapja. Így össze tudjuk komponálni a fotósokat, ezáltal változatos és igényes produktumot tudunk letenni az asztalra.
Rengeteg helyen jártál, többek között háborús övezetekben is fotóztál. Mi alapján választasz úti célt?
Nem vagyok háborús fotóriporter, ezt az elején leszögezem. Sok helyen jártam már, a legtöbb és legizgalmasabb kalandot a feleségemmel éltem át. Mindig a háttérben zajló események érdekeltek. Nem hiszem, hogy fel kellett volna vennem a hírversenyt másokkal, sokkal inkább szeretek elmélyülni egy kisebb mikrokörnyezetben.
Nem rég jöttünk haza Afrikából. Két hónapot Namíbiában, Dél-Afrikában és Kenyában töltöttünk, gyakorlatilag a karanténra érkeztünk meg. Kb. 20 napig a Namíb sivatagban autóztunk egy terepjáróval, távol mindentől, ahol a legfontosabb a természet ereje volt. Napokon keresztül nem találkoztunk emberekkel, több száz kilométerre volt tőlünk lakott település. Annyira felszabadító és egészséges érzés volt, hogy azóta is ebből táplálkozom. Itt rengeteg drónfotót és videót készítettem, szeptemberre egy rövidfilmet is tervezek.
Néhány évvel ezelőtt a Földgömb magazinnal pedig Chilében, az Atacama sivatag közepén, a világ legmagasabb vulkánján, az Ojos del Saladón, 6800 méteres magasságban készítettünk dokumentumfilmet. Ez szintén meghatározó élmény volt.
Szerintem annyira uniformizálódott minden, hogy nem igazán látom a különbséget az európai nagyvárosok között, ezért nem igazán érdekelnek.
Olyan helyeket keresek, ahova el tudok menekülni, magunk lehetünk, izgalmas felfedezéséket tehetünk. Ami nem kényelmes, az izgalmas.
Nagyon szeretem a természetet. Kedvenc titkos úti célunk a Dolomitok, ahova minden évben ellátogatunk.
A fotóid alapján az az érzésem, könnyen az alanyok közelébe tudsz férkőzni. Hogy reagálnak erre egy idegen kultúrában?
A fotográfiával könnyedén ki lehet nyitni olyan kapukat, amiket alapesetben nem. Egy fotós könnyedén beszélgetésbe elegyedhet emberekkel, de ehhez ismernünk kell a magunk belső békéjét, fel kell mérni a helyzetet, hogy mit szeretnénk viszontlátni a képen.
A Namíbia északi részén élő törzsek, a himbák olyan ősi módon élnek együtt a természettel, mint az elődeink. A Kalahári sivatag szélén, a fák között, kis táborokban laknak, nem hordanak ruhákat, földművelésből és vadászatból élnek. Nem turistacsoporttal érkeztünk hozzájuk, hanem ketten egy terepjáróval. Azonnal nagyon érdeklődőek voltak és megmutatták az otthonukat. Vannak közöttük, akik az 50 kilométerre lévő városban dolgoznak és beszélnek angolul, ezért társalogni is tudtunk.
A fényképezőgép egyből megoldott mindent. Érdeklődve nézték vissza saját maguk, így a kamerával egy olyan helyzetbe csöppentünk, ahova enélkül nem kerültünk volna.
Sosem volt gond azzal, hogy nem fogadtak be?
Lehet érezni, hogy hol kívánatos az ember és hol nem. Ha nem, akkor nem kell erőltetni. Egyébként az a véleményem, hogy alapvetően az emberek mindenhol kedvesek, és nem keresik a bajt, csak élni szeretnék az életüket. Ahol pedig látszik, hogy ellenállásba ütközünk, azt nem kell erőltetni, a jó kép úgyis jön magától.
Egy TED-es előadásodban meséltél arról, hogyan változik meg a fotográfia jelentősége a modern világban. Te rendszeresen visszanézed a korábbi képeidet?
Igen, és nagyon jó emlékeket idéznek fel. Azokat a régi képeimet, amiket értékesnek találok, gondosan őrzöm, vagy kint vannak a falon. Egy korszakot jelent minden stílus.
A vizuális zaj másik kérdés. Válaszfalat húztam, és egy csomó képet csak magamnak készítek. A zajjal együtt jár az intrika, a trollkodás, a véleményvezérség, a megmondóemberek. Ezeket meghagyom nekik. A saját intim „művészetemet” magamnak és a legszűkebb környezetemnek készítem, és ez nagyon boldoggá tesz.
Ettől függetlenül egy fotósnak vagy vizuális szakembernek, aki ebben a szakmában akar érvényesülni, elengedhetetlen, hogy kommunikáljon a képeiről. Én ezt a döntést a drónképeimmel és a projektjeim kommunikálásával, utazásaink dokumentálásával hoztam meg. Az Instagram-oldalamon ezekkel találkozhatnak a nézők.
Előfordul, hogy lemaradsz fontos pillanatokról?
Egy fotós élete abból áll, hogy folyton lemarad a fontos pillanatokról, a legtöbbet csak a fejében őrzi, és a megfelelő pillanatban ezeknek az emlékeknek az esszenciájából áll össze a valódi fénykép.
Sosem értettem azokat a fotósokat, akik meg akarják csinálni ugyanazt a fényképet, amit más a Parlamentről, a Lánchídról, vagy felülről a városról, ugyanarról a pontról már megcsinált.
Vagy egy viszonylag rossz képen kicserélni az ég színét, ráküldeni a drámaszűrőt, és ezzel instant hírnevet és lájkokat szerezni a közösségi oldalakon. Ők nem akarnak semmit mondani, nincsenek gondolataik, csak állnak a sorban egymás után és csinálják ugyanazt. Sokat elmond a társadalom vizuális érzékenységéről, hogy ezek a képek milyen népszerűségnek örvendenek.
Bizonyos szempontból szomorú, hogy régen egy Bresson-, Brassai- vagy Capa-kép érzései voltak a meghatározóak, ma pedig egy szétphotosopolt unalmas kép, nulla mondanivalóval. Viszont ezáltal a mély mondanivalóval rendelkező képek könnyedén kitűnnek a sorból. Az emberek a vizualitás nyelvén beszélnek, mindenki fényképekben kommunikál, és egy igazán tehetséges fotós jobban tud érvényesülni, jobban elismerik. A platform megteremtődött, már csak mondanivalóval kell megtölteni.
Ebben hatalmas szerepet játszik az Instagram, ahol gyakorlatilag bárki lehet fotós. Összességében pozitív vagy negatív jelenségnek tartod?
Ha mindent mérlegre teszünk, végül a pozitív irányba billen a mérleg nyelve, mert a vizualitás fontossá vált. De annyi árnyoldala van a közösségi médiának, hogy nagyon tudatosnak kell maradnunk, hogy elérjük a kívánt hatást. Sokszor azt látom, hogy bedarálja a fotósokat, és inkább hajtanak a népszerűségre, mint a minőségre. De meg lehet találni azokat az igényes felületeket, amik viszont építik az embert.
Nemrégiben részt vettél az Ébred a város projektben. Mi volt a legnagyobb kihívás ebben a munkában?
Nagyon sok kanyar és váratlan fordulat volt az elmúlt két hónap során. Nagyon nehéz körülmények között kellett összehozzuk. A projekt finisében sajnos feleségem édesapja váratlanul és nagyon fiatalon elhunyt, és ez a legvégére nagyon rányomta a bélyegét. De a csapat professzionális hozzáállása sokat segített, mindig átsegítettük egymást a nehéz pillanatokon.
Szakmailag két dolgot tudnék említeni. Az egyik, hogy meg tudjuk tartani az elképzelésünket, ami egy könnyed, légies, laza koncepció volt, de a projektben részt vevő többi szereplő – az ötletgazda Bereczki Karcsi, a Light Positive ügyvezetője, az ő tervei alapján készültek a fények, és Jumodaddy, Horváth Gáspár, zenei producer – igényeinek is meg tudjunk felelni.
A másik, hogy nagyon rövid időt tudtunk igazán jó fényekben dolgozni, ezért egy kilencfős stábbal, a Rockstar crew teljes videós csapatával, több helyszínről, egyszerre rengeteg képet készítettünk. Ennek összehangolása nem volt könnyű.
Nem ez az első eset, hogy zenészekkel dolgozol. Mi az, amit igazán szeretsz az ilyen típusú munkákban?
A zenei projektekben a zene az első. Nagyon szeretem, hogy ilyenkor a kép kiszolgálja a zenét, van egy vezérvonal, amire mi szabadon alkothatunk. És mivel fesztiválokon dolgozunk, a könnyűzenei életben mozgunk, ezért adja magát, hogy néha készítsünk ilyen projekteket.
