A fesztivál programja rafináltan kerek - mint a káposzta - így már az első estéért érdemes volt idejönni. Nagy József Szkipe Sho-bo-gen-zo Az igazlátás ösvényei című előadásával a XIII. századi zen mester, Dogen művét emelte a jelenbe. A körbe érő időt, a születés és a halál összekötését mutatta meg nekünk - s aki ezt tényleg meg tudja csinálni, az örökéletű lesz.
Nagy József Szkipe színházi léte mély harmóniából fakad: a színpadon általa válik láthatóvá saját belső nyugalmunk - sőt, ha elég jól figyel az ember, ezt csukott szemmel is érzékeli, mert a koreográfus teljes bizalommal hagyatkozik a két zenészre, sőt engedi, hogy rajtuk múljon az este. A japán történet a régi zsinagóga terének szakralitását teszi jelenvalóvá, ami magától értetődő: az idő ugyanis mindent meggyógyít.
Na, reggel erre az időre ébredt a fesztivál, én meg arra, hogy általmennék én a Tiszán ladikon, de ladikon, aztán beértem a híddal, a retro-szabadstrandon - "Laposon", mondják a helyiek - kipróbáltam a sodrófoly(os)ót, kizárólag wellness. Aztán mentünk a koradélután nyíló kiállításra. Szántó Cecília könnyűkezű festményei közül vágyódást ébresztő tengerparti képeit, Kendrella Balázs vasakból vert élő figuráit láttuk, s Brzózka Marek széles jókedvvel önreflektáló szobrait élveztük (de szép is lenne, ha a köztéri szobrászatunk ilyen gondolkodást venne iránymutatónak, mert jellemzően ijesztő szellemtelenséget, sőt dölyfös kizárólagosságot látunk országszerte).
Később a szentesi drámatagozatos gimnazisták commedia dell' arte előadását néztük meg a sétálóutcában: a rokonok, ismerősök szemmel láthatóan elégedettek voltak (mi nem szeretjük, ha fiatal lányok feneket ráznak a nézői figyelem megszerzéséért) - kíváncsian várjuk tőlük a következő napok utcaszínházi produkcióit. Az esti illúzió a fesztivál felkérésére Menszátor Héresz Attila Hamletja volt. Fogalmam nincs, csak sejtésem: vannak színészek, akik akarnak Hamlet lenni (mint ahogy mások talán Csehov-hősök és hősnők), s ha jut nekik rendező, akkor jó esetben boldogok lehetnek. Akit azonban nem keresnek ezzel, az vágyja, alighanem valami észrevétlenül növekvő keserűséggel. Menszátor Héresz Attila pedig megcsinálta a magáét: Sediánszky Nóra dramaturggal, illetve hét vetített színésszel.
Hamlet persze pont illúzióktól válik mentessé - itt nagyon hamar. Ezt a kínt, a magánnyal való csörték keservét színezte a színházra, s benne a magára is reflektáló humorral az egyedül játszó színész - ami nehézsége is a helyzetnek, mert mi nézők ugyancsak tudjuk, magányos istenigazából társaságban tud lenni az ember. Ez a Hamlet azonban szépen gondolkodik, nagyjából pontosan érez. S nyilvánvaló erénnyé lesz a jó ritmizáltság, miként zenei dramaturgiát sejtetően tagolja az előadást. A többit, mint mindig, nekünk, nézőknek kell hozzátennünk, mert a mű annak nyílik meg, aki nem zárkózik el előle, sőt dolgozik érte, ha látja értelmét. Én láttam.
