Az illúziók fesztiválja egyébként minden reggel mozgástréninggel kezdődik, az érdeklődők a JATE egyik nyugalmas pincezugában tanulják a befelé és a másik emberre való figyelést. Nyilván életprogramnak se rossz ez, mint ahogy felismerhetők ezekben a rendszerekben mind a keletről jött mozgás-, tehát gondolatvilágok, illetve a huszadik század elején sűrűsödő táncmegújító szándék is. Persze hozzánk jellemzően nyugatról, leginkább Amerikából érkezik ez a tudás, sebaj, jöjjön, mert nemcsak a színpadi embereknek van szüksége ilyesmire.
A Csillagbörtönben koradélután rabokkal együtt néztük meg a Szegedi Hetek Csoportjának előadását. Kassák Lajos A ló meghal, a madarak kiröpülnek című önéletrajzi írását mondta el Harsányi Attila nagy színészi szenvedéllyel, értő emberi egyszerűséggel. Mintha vasak kerültek volna belénk, úgy indultunk vissza a városba. Megnyugtató volt tudni, hogy nemsokára a Figurától Beckett táncait látjuk - s ők most is bársonyos szépszomorúsággal komédiázták el, hogy az időnk marokba fogott homok, a többi csak illúzió.
Tekintettel a fesztivál tematikájára, bizonyos előadásokból kivételes, emlékezetes élményt kapunk, ám időnként zavarba jövünk. A Radikális Szabadidő Színház három Gyros-töredéke erősíti a Hamlet-illúziót mint tematikát (és feltétlenül idesorolom Harsányi Attila előadását is, mert Kassák szövegében a színész bizony rátalált a királyfira). Mivel már láttam a 3.0-t, vártam az első kettőt is - lévén ez egy társulat, amely a munka során vált három csoportra.
A várakozást igen alulmúlták. Korai munkafázisnak, próbát indító játéknak elfogadhatók persze, ám ebben az állapotukban egy 11.a, illetve b egymás mulattatására összehozott játékának mondanánk, teszem azt, farsangra, (persze ez sem igaz teljesen, ugyanis ennél több munka látszott benne, sajnos). Lesújtott, hogy a Hamlet nem érdekelte őket. A 3.0-ban ellenben világosan végiggondolt, angol humorral élő előadást láttunk. A színészek finom bizonyossággal játszották a figurákat (lám, a tiszta gondolat micsoda formába hozza a színészt), a nyámnyila, biliárdgolyó-nyaló Hamlet öngúnyból épülő figurája pedig ellenállhatatlan volt.
Az év legforróbb napján pedig a Tisza meleg, mint a Nílus, s ennek Szegednél az az előnye, hogy nem támadnak ki belőle krokodilok. Az Órajátékra érkező közönség is sejtette, hogy az óratorony kicsi, majdnem zárt terében erős dinamikával játszó Hétpróbás Nagyokos Pályi Jánosnak pokoli melege lehet. Talán kárpótolta őt és Kovács Márton zenészt (aki legalább hat hangszeren játszott a tőle megszokott érdeklődéssel és figyelemmel) is, hogy a nézők a gyönyörűségtől alélnak, nem a hőtől, mert nemcsak színes, fordulatos mesét kaptak változatos bábtechnikával, hanem egy hétpróbásan épített nagyokos mondatokkal ékített történettel lettek gazdagabbak.
A szlovén Ljud Színházi Csoport az űrből érkezett, aztán a ciklámenszínű idegen lények érdeklődve vették fel a kapcsolatot a szegediekkel, a sétálóutcában hömpölygő tömegbe vegyülve - tanulságos szocio-villanásokat csíptünk el, ami az emberiséget illeti. A pécsi Egyetemi Színház Schnitzler-darabját kifutón járta le a tíz színész, és jelenetváltásul majdnem mindegyikük elénekelt egy áthangszerelt dalt - majdnem mindegyik Lovasi András szerzeménye. Akik nem énekeltek hamisan, sem tudtak szinte semmit megfogni ezekben a dalokban - az ember nem érti, hogy nem vették ezt észre (hiszen szeretik, nyilván azért választották).
Időben a fesztivál közepén, éjfél után kezdődött egy meglepetésül itt összeütött előadás. Bárcsak ne mentem volna be. Nem azért, mert rossz volt, netán ócska, hát lát ilyet az ember, morog, érted haragszom, netán otthagyja közben, ilyesmi; hanem azért, mert most be kell számolnom erről. Sztarenki Pál (valaha kaposvári színész) rendezte, és nyíltan instruálta a háttérből (ekként szerepelt is) a felolvasószínházat, amelyben Geltz Péter színész, Balog József, a fesztivál művészeti vezetője, Bereczki Csilla rendezőszakos hallgató és Madák Zsuzsanna színésznő szerepelt. Madák szemben ült némán (illetve volt később egy maga által kitalált jelenete, amelyben a nézőtérről megtalálja Rómeót, és teletömi a száját gumicukorral) az egy-egy mikrofonba példányból olvasó művészekkel, a nézők két oldalt. Balog az előadás közben húzta ki filctollal a maga szövegét. A másik két játszó ezt már korábban megtette, tehát ők ismerték a szöveget.
A kb. félórás darab a kortárs színházat kívánta kifigurázni - dicséretes szándéknak gondolom, hiszen mindent ki kell röhögnünk, amit eléggé meg akarunk érteni, jó mulatság lehetett volna. A három felolvasó háromféle zsánerfigurának öltözött, bár ennek alig volt jelentősége (Balog igyekezett akciót demonstrálni a fürdőlepedőjét levéve). A szövegek egy része értelmezhető teoretikus színházelméleti gondolatfutamokból, szakmai közhelyekből és/vagy tartalmas megállapításokból állt, amelybe helyenként némi gyenge humorú heje-huja szerű marhulás (amit a közönség sörökkel beült része örömmel vett), illetve pár homályos, neveket és helyeket citáló mondat keveredett.
Egy ilyen gondolatfutamban bontakozott ki a móka, hogy a kaposvári Csiky Gergely Színházat említették csipkelődve, egészen finoman idézőjelezve a rendszerváltás előtt volt "lehetetlen" politikai helyzetéért; ám legyen, nem én voltam ott színész. Azonban méltatlan volt még hallgatni is, hogy Kari Györgyit (aki rövid ideig játszott Kaposváron) félreérthetetlenül úgy emlegették, mint aki a bájaival érvényesült, kapott szerepet (ennél bizalmaskodóbb, sikamlósabb formában). Az előadás aztán azzal ért véget - a kortárson röhögünk, ugye - hogy egy bejátszott cigányzenére ugráltak a mikrofonnál állók. A cigányok tehát, mint a kortárs színház kegyeltjei jelentek meg befejezésül. Nem tudom, hogyan lehetne ezt jóvátenni, de valahogy nagyon kéne.
