Pavel Szemcsenko, a szentpétervári Ache tagja A dráma-gépezet imitációja című előadásában a szabadságra játszik, mint ahogy az a drámában lenni szokott. Ő egy szép, tiszta formát választott ehhez: a saját testét. Nem mozgásszínház ez, hanem létszínház. A valóság hű leképezése, az élet utánzása ? a drámája abból a fajta humorból fakad, amelyik a halálhoz viszonyít mindent. A kedvvel játszó, gondolkodó, tevékenykedő, (önmagát is) figyelő ember óhatatlanul maga is olyanná alakul, amilyen az élete. Talán így lesznek emberek, akik kijönnek a színpad elejére, fölemelnek egy fekete és egy fehér nejlonzacskót, és az már színház, de olyan, hogyha felgyulladna a szék a néző alatt, se lenne hajlandó kimenni. Pavel Szemcsenko ilyen, színész: nem csinált semmi trouvaille-t azért, hogy felkeltse a nézőtér figyelmét.
A keze ügyébe akadó legegyszerűbb tárgyakkal vacakolt: voltak ott üvegek, botok, szélgépről bejövő szemét, csöpögő víz, mikrofon, zene, csak úgy ? anélkül, hogy bármi értelme lett volna (ám egyáltalán nem volt értelmetlen, amit csinált), és éteri harmóniát teremtett. Amikor egy összegubancolódott kötelet hosszasan bogozott, minden racionalitást fölülíró módon érdekes maradt: nem vártam, hogy na, mi lesz már, mikor sikerül kicsomóznia, mert érezhető volt, a nézőtéren is: a jelenben vagyunk, végre. Nincs rohanó világ, nincs teljesítménykényszer, most pont ráérünk ücsörögni, mert szabad.
Máshogy tanít élni Ágens a maga keresetlen őszinteségével, azt a fajta illúziószínházat képviselve, mint amit Ivo Dimcsev is művel, aki durva drámaisággal és humorral tépi ki magából az előadása pillanatait. A bolgár fenegyerek megmutatta, hogyan lehet előadást csinálni arról, hogy nem csinál előadást. S ahogy most ontotta a vérét, az már csak a második hamleti kérdésre volt igen, dermesztő és elkeserítő ezt látni egy ember önszínházában. Dimcsev tisztában van azzal, hogy az élet nem normális.
Frenák Pál munkái pedig, amelyeket Várnagy Kristóf adott elő, az illúzió csúcsai voltak, a Mennono a bármifajta tér-építészet, a test-biotech csodájára jár táncot, az örökkévalósághoz viszonyítva az embert.
A Trace című produkcióban pedig az emberéleten belül is jelenlevő törzsfejlődést mutatja meg sokszínűen és elbűvölő humorral, a vágyott madárlétet, a vízben való otthonosságot, olyan hívogató melegséggel, hogy mennénk is bele ebbe a lüktető szívzenébe, ebbe az életbe, ebbe a halálba. De még nem most ? kicsit még gyűjtenénk az élményanyagot, mint ahogy a héten gondosan.
