Amikor búját-baját elfelejti az ember - Beszélgetés Gombai Szabolccsal

 

 

Gombai Szabolcs gyerekkorában a Vasas tagja volt, majd hosszú időn át a Honvéd Együtteshez tartozott, jelenleg pedig a Bozsik Yvette Társulatban táncol. Tavaly készítette el első önálló koreográfiáját, A férfi tánca címmel. Idén a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjével jutalmazták. 

 

 

-11 éves voltam, amikor a Vasashoz felvételiztem. Van egy zenész bátyám, aki 3 és fél évvel idősebb nálam, ő '84 körül elkerült Békéscsabára hegedülni, nagyszerű táncegyütteseket látott, muzsikákat hallott, és garmadával hordta haza a népzenei lemezeket,  sőt, egyszerű tánclépéseket is tanítgatott nekem. Megtetszett ez a világ. A dunaújvárosi Vasas akkoriban legenda volt, - ott dolgozott Janek József, Bognár József, Énekes István - nem véletlen, hogy felvételizni kellett a bekerüléshez. Rengeteg gyerek gyűlt össze a vizsgán, az együttes akkori vezetője, Szögi Csaba felvételiztetett minket: berakták a zenét, megtanítottak 3-4 ugrós alapmotívumot, aztán egyesével meg kellett mutatnunk, hogy mire jutottunk. Felvettek, Rácz Attila csoportjába kerültem, aki láthatott bennem valamit, mert próbák után rendszeresen foglalkozott velem, sűrű magyart tanított, ami azért a nehezebb táncok közé tartozik, én meg otthon veszettül gyakoroltam a téli csizmámban, ami jól kopogott. 8 hónap után aztán Rácz  Attila úgy döntött, az év végi bemutatón már kiállhatok a tudományommal a Bartók Színházban, ez volt az első fellépésem. Örülök, hogy - ha gyerekként is - de ott lehettem, amikor Dunaújvárosban ekkora volt a pezsgés, most is jó érzés visszatérni, ugyanazokat az arcokat látom, akikkel régen együtt tanultam.

 

 

-Lemaradtam a Táncművészti Főiskola néptánc szakáról, egy évvel azelőtt indult, - ha jól emlékszem, az volt Janek József utolsó évfolyama -, így Szeged volt az egyetlen lehetőségem. De nem bánom, az iskolában erős balett alapokat tanítottak, melynek most, Bozsik Yvette-nél is hasznát veszem. De a néptánc sem szorult háttérbe, eljártam a JATE táncegyüttesébe heti háromszor, 1987-ben nyertem egy junior szólótáncos díjat is.

 

 

-Nem biztos, hogy ugyanazt értjük szólótáncos alatt: egy néptánc együttesben ne úgy képzelj el egy szólótáncost, mint egy balett társulatban!  A klasszikus balettben mindig a szólótáncosból lesz az előadáson a herceg, vagyis a balettkar és a herceg között nagy a távolság, a néptáncban viszont egy társulatban van 4-5-6 szólótáncos, és bár általában ők viszik el a nehezebb szerepeket egy-egy előadáson, de a csapatban még rajtuk kívül is van számos kitűnő táncos, aki ugyanúgy a helyükben lehetne. Persze, nem biztos, hogy ki van írva a neve a színlapon.

 

 

-Az ember egy a sok közül egy ilyen nagy társulatban, ezt tudomásul kell venni. 1992-től táncoltam  a Honvédban, 2000-től lettem szólótáncos, így nagyobb szerepeket kaptam, ott volt például a Fehérlófia, az Országalma, a Ludas Matyi...A Honvéd erőssége, hogy az elsők között ötvözte a folklórt a táncszínházi elemekkel.  Számomra rengeteget jelent a néptáncos múlt, ma is néptáncosnak tartom magam. Nem véletlen, hogy koreográfusként is ebből táplálkozom, hiszen ez olyan mozgásanyag, ami kiforrottságában, plaszticitásában, egységességében egyedülálló.

 

 

-Ennek az az oka, hogy a Ki népei vagytok és a Mozgásőrületek című darabokban koreográfusként is közreműködtem, egy-két tánc erejéig. Az utóbbiban, - ami nemrég szerepelt az idei néptánc-színházi tánc szakosok vizsgaelőadásán is - azt szerettem igazán, hogy nagyon izgalmas zenére kellett dolgoznom: egy DJ játszott, miközben egy basszusgitár-szóló ment és egy eleki dallam szólt szaxofonon. Egyébként egy Honvédos darabban, a feleségem, Horváth Zsófia által koreografált Szekérbölcsőben még szerepelek táncosként, oda visszahívtak, ezt az előadást hét év után felújítottuk, a Nemzeti Táncszínház Reflektóriumában játszottuk.

 

 

-Harmincegy évesen jöttem el, úgy éreztem, ez az utolsó pillanat, amikor táncosként válthatok. Szerettem volna kipróbálni valami egészen mást.

 

 

-Szerencsém volt, Bozsik Yvette-tel már valóban dolgoztam a Tavaszi áldozat című darabjában, eljött hozzánk a Honvédba, kiválasztott néhány táncost, köztük voltam én is. Nagyon szerettem a Tavaszi áldozatot, jó volt megismerkedni egy másféle szemlélettel, munkamódszerrel, és a darab a fantasztikus zenéjét is nagyon kedveltem. Amikor a váltáson gondolkodtam, közrejátszott, hogy tudtam, Yvette nagyon nyitott alkotó, és szereti, ha különböző mozgásanyagot bíró táncosai vannak. Nem kellett tartanom attól, hogy néptáncos vagyok, ebben megerősített az is, hogy egy régi néptáncos kollégám, Tokai Tibor már dolgozott a társulatában. Így aztán egyszer megkérdeztem tőle, nincs-e szüksége rám, 2004-ben pedig a társulatához szerződtem. Nagyon örülök, hogy Yvette bízott bennem, és továbbra is igyekszem rászolgálni erre a bizalomra. Egyszer összeszámoltam, tizenöt darabot kellett megtanulom azóta, hogy hozzá kerültem, ott volt a Most ősz van..., a Csoportterápia, a Táncterápia, a Bál, a Commedia dell'arte, aztán jött a Miss Julie, a Turandot, a gyerekdarabok, és még sorolhatnám. Nagyon nehéz kiemelni egyetlen munkát, mindegyik fontos nekem.

 

-Hogyan éled meg azt a helyzetet, amikor a Varázscirkuszban és a Varázsfuvolában Taminót táncolod ugyanaznap egymás után a Művészetek Palotájában?

 

-Az egy érdekes helyzet, mert függetlenül attól, hogy Taminót játszom mindkét darabban, egészen más a két szerep, semmilyen hasonlóság nincs köztük, hiszen más a célközönség, a Varázscirkusz a gyerekeké, más a mozgásanyag, eltérőek a karakterek, át kell állni teljesen.

 

 

-Igen, elég sok előadásban lát, például a Varázsfuvolát is látta, és persze elsősorban a gyerekdarabokat. Gyerekdarabban különben is szeretek játszani, megismételhetetlen pillanatok születnek. Kaposváron például, ahol az egészen piciknek, egy-három éveseknek készült Négy évszakot játszottuk, nagyon vicces dolog történt: a kicsik már az előadás elején négykézláb bemásztak hozzánk a színpadra, és a díszlet mögé kúszva elkezdték kihordani az ott talált tárgyakat, amit a darab szerint nekünk kellett volna meglepetésszerűen előrántanunk egy-egy meghatározott pillanatban. Ott kúsztak-másztak közöttünk lelkesen, nekünk meg állandóan résen kellett lennünk, hogy vigyázzunk rájuk tánc közben.

 

-Yvette mit szólt az első önálló koreográfiádhoz, A férfi táncához?

 

-Tetszett neki, nekem pedig fontosak az ő visszajelzései. Nagy öröm volt számomra, hogy mások is nyitottan fogadták, Novák Ferenc is gratulált, Horváth Csaba pedig azt mondta, hogy azért volt jó, mert nem hasonlít semmihez, amit eddig látott. Csabával különben régebben együtt táncoltunk a Honvédben, hasonló alapokból dolgozunk, ezért amikor kiesett egy táncosa és elhívott a Négy évszakba, örömmel mentem, nagyon szerettem azt a munkát. Yvette-re visszatérve, ő pedig egyszer még be is ajánlotta a darabomat Kecskemétre, az E.M.I.-vel ment párban. Jó párosítás, hiszen az E.M.I. egy igazán nőies darab, az enyém meg a férfiléttel foglalkozik.

 

 

-Előbb volt kész a koreográfia, utána találtam a verset, de úgy éreztem, nagyon illik arra, amit csináltam. Benne van a folklórból eredő erő, az érzés, amikor búját-baját elfelejti az ember, és csak táncol. Most, hogy már kívülről is jobban rálátok a néptáncra, még jobban értékelem, ereje, teljessége miatt. A koreográfiám készítésekor a zenéket találtam meg először, azokhoz kerestem különböző hangulatú táncokat. Ami igazán fontos volt nekem ebben a munkában, hogy amikor eljöttem a Honvédból, tudtam, hogy ezekkel a srácokkal még szeretnék együtt dolgozni. Appelshoffer János, Frantal Tibor,  Lengyel Szabolcs, Tókos Attila szerepel az előadásban. A próbaidőszakban maximálisan alkalmazkodtam a fiúk Honvédos időbeosztásához, így volt, hogy este 8-tól próbáltunk 11-ig, éjfélig, persze ez fárasztó, de nagy öröm volt együtt dolgozni, és sokat jelent, hogy a Reflektóriumban játszhatjuk az előadást.   

 

 

-A Táncművészeti Főiskolán néptánc pedagógusként végeztem, és furcsa módon, amikor vége lett 2000-ben, elkezdett hiányozni  a tanulás. Mindegy, hogy kimondjuk-e vagy sem, egy táncosnak máshogy működik az agya, kevésbé használja a verbális képességeit, ezért fontosnak tartottam, hogy  ne rozsdásodjak be. Beiratkoztam Pécsre művelődési menedzsernek, nemsokára végzek, most adtam le a szakdolgozatomat a butoh táncról.

 

 

-1998-ban, amikor Sankai Juku Magyarországon járt, megnéztem az előadását, és köpni-nyelni nem tudtam, elementáris élmény volt. Később pedig a Honvéddal éppen kint szerepeltünk Wuppertalban, akkor újra láttam őket: számomra meghatározóak. Különben a Bozsik Yvette Társulatnak és a Derevonak volt egy közös munkája most télen, a Merlinben, abban is számos butoh elemet felhasználtunk, a butoh kurzusok között pedig, amiken részt vettem, Tadashi Endo kéthetes kurzusa adott a legtöbbet, azon rengeteget tanultam.

 

 

-Nagyon meglepődtem, annál is inkább, mert véletlenül a régi címemre küldték ki az értesítést, fogalmam sem volt róla, hogy kitüntettek. Én nem is voltam ott az átadón, a feleségem, Horváth Zsófia viszont igen, hiszen Harangozó-díjat kapott.

 

 

-A kislányom adta át a konyhában. Így a legjobb, nagyon aranyos volt az egész! Zsófi, a feleségem három évvel ezelőtt már megkapta az Ezüst Érdemkeresztet, így amikor a lányok megjelentek a konyhában, és hallottam a sutyorgást, hogy "adjuk oda a díjat apának is", azt gondoltam, azt játsszuk majd, hogy kislányom Zsófi díját tűzi rám. Nagyot néztem, hogy az én nevem volt rajta.

 

Tóth Ágnes Veronika