Több gobelinjében is megjelenik egy kanyargós út. A Himnusz című viszont egyenes utat ábrázol. Miért?
Ha hunyorítva néz rá, olyan, mint egy nagy kokárda. Szerintem a valóságban nem létezik egyenes út, az nagyon rövid és unalmas lenne. Mindig a pompeji utat veszem alapul, mert úgy gondolom, hogy a mai napig azon a szellemi úton járunk.
Mennyire volt kanyargós az Ön útja ezen a pályán?
A nyolc osztály elvégzése után az osztálytársaim gimnáziumba mentek, én pedig takarítónő lettem, mert nem vettek fel a művészeti gimibe. A dolgozók esti gimnáziumát végeztem el. Festőművész akartam lenni, de aztán a Képzőművészeti Főiskolára se kerültem be. Hangsúlyozom, ez nem panasz, sőt inkább dicsőség. Valaki azt mondta, olyanok a képeim, mintha szőve lennének, és elvitt Tarján Hédihez, Ferenczy Noémi tanítványához, aki megtanított szőni. Így kerültem rá az utamra.
A szocializmusban szinte minden a szürkeségről szólt, én viszont szerelmes voltam a régi fényképekbe. Úgy is dolgoztam, mintha egy régi fényképet szőnék, ez szinte avantgárd volt akkoriban. Később, az Iparművészeti Főiskola második évében azért ajánlották fel idő előtt a diplomát, hogy elmenjek. De nem fogadtam el az ajánlatot, mert rengeteg munkám volt benne.
1974-ben végeztem el a főiskolát, azóta egyfajta „hazard” szabadságban élek és alkotok. A kezdeti időkben attól tartottam, hogy majd tanítanom kell, mert az nagyon távol áll tőlem. Hívtak is, de visszautasítottam, mert olyan alkat vagyok, aki rögtön „letegeződik” a diákokkal. Végül semmiféle kompromisszumot nem kellett kötnöm, mert el tudtam tartani magamat, és ez a mai napig így van. Soha nem kellett olyat szőnöm, amit nem vállalnék. Ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna az életben.
Miként látja meg a fejében a képet?
A megjelenő gondolat először vagy felháborít, vagy rögtön belehabarodom, és szükségesnek tartom, hogy arról a bizonyos dologról közöljem a véleményemet a világgal. Bármennyire is 15. századi antik technika a falikárpitszövés, a legmaibb gondolatokat lehet vele kifejezni. Amit épp szövök, azzal és abban élek. Rettentően unnám, ha csak valami „szépet, dekoratívat” kellene szőnöm.
Ha jól tudom, mindig egy régi papírra rajzolja le a vázlatot. Ezeket megtartja?
Igen, mert érdekes és szórakoztató visszanézni azt, ami egykoron megszületett a fejemben. Ezeket a fecniket mindig a szövőszékemre tűzöm, és figyelem, hogy mennyire lesz más a kép színe, mint amit előtte a kis grafitceruzámmal rajzoltam. Szinte mitikusan hat rám.
Egyszer azt mondta, hogy az alkotómunka szerelem az Ön sámára. De más érzések is táplálhatják ezt a folyamatot, mint például a harag?
Az alkotó részét nem, a fecnipapír létrejöttét igen. A Tájkép a XX. század vége című gobelin úgy született meg bennem, hogy egy reggel arról beszéltek a rádióban, hogyan vetik a krumplit, és mire az asztalunkra kerül, annyi méreg kerül rá, hogy csoda, hogy túléljük. Egyébként ekkor határoztam el, hogy megtanulok biokertészkedni. Ezen túl pedig egy dombos vidék közepén álló kis parasztház jelent meg előttem, amelyet alulról és felülről szellemi és fizikai szemét fog présbe. A klasszikus francia technika mellett igyekeztem minél több szemetet beleszőni a képbe, amely körülvesz bennünket. Fecskendőtű, gyerek műanyag kalasnyikov, sőt még Cicciolina is belekerült, hisz akkora „jellemóriás” lett belőle ebben a sötét világban. Közben ki kellett találnom, hogyan szőjem a képbe ezeket a tárgyakat, mert utólag semmit sem applikálok a kárpitra. A műanyag flakonok először kihullottak a szövedékből, de mivel 1990 telén jó hideg volt kint, fölmelegítettem, majd két jeges tégla között lelapítottam őket, így a felvetőszálak között maradtak. Ezzel azt is üzentem, hogy a számomra legigényesebb műfajjal szemben harakirit követek el. Arra akartam felhívni a figyelmet, hogy mennyire tönkretesszük a környezetünket.
Eltelt harminc év, és ma úgy látom, hogy semmiből nem tanulunk, hisz a mai napig leéghet a világ összes erdeje, és kizsigerelhetjük a Földet. Az én szolid, szelíd és csöndes műfajomban ennyit tudtam tenni a dologért. Az viszont érdekes, hogy ez az alkotás még ma is összetekerve hever a padlásomon, soha nem került ki közterületre. Talán azért, mert nem „szépeleg”. Ezt azért mondom, mert több környezetvédő barátom van, de ők nem tudnak mit kezdeni evvel a műtárggyal. Inkább fessen valaki valami szépet, mint hogy ilyen kemény dolgot alkosson. Ez a gobelin két és fél méter magas, ebből hetven centi jut a tájra. Ha ma szőném, talán tíz centi táj maradna.
Minél idősebb, annál nagyobb méretű gobelineket sző. Ennek mi az oka?
Nemcsak nagyobbakat szövök, de egyre inkább az kísért, hogy egyszer eljutok oda, hogy lehet akármennyire részletgazdag az alkotás tele figurákkal, az egész fehér alapon, fehérrel van szőve, és csak én tudom, mi van rajta.
Volt is ilyen rémálma.
Bizony. 2019 vége felé ugyanis a kezem elkezdte felmondani a szolgálatot, aztán jött a vírus, és azt mondtam: kiszállok a saját életemből, és kizárólag kertészkedni fogok. Egész nyáron a növényeimmel foglalkoztam, ők pedig velem. Teljesen „kivasaltak” és meggyógyították a kezem. Október elejétől újra belefogtam egy nagy munkába, de ezúttal – tőlem szokatlan módon – majdnem ez a fehér alapon fehér „rémálom” elevenedik meg a képen. Annyi különbséggel, hogy a szürke árnyalatait használom a kifejezéshez. Most az a helyzet, hogy bennem ugyan megvan a szenvedély a „láthatatlan” gobelin szövéséhez, az időjárás viszont nem engedi, hogy haladjak. Csak természetes fénynél szövök. Van, hogy egy héten csak két napot tudok dolgozni, és ettől nyugdíjasnak érzem magam, amihez semmi kedvem. Mindenféle hülyeséget csinálok, például rendet. Ennek azért sincs semmi értelme, mert két perc múlva ismét rendetlenség lesz.
Egyébként amikor a gondolat megszületik, akkor a méret is megvan. A szövőszékem százhetven centiméter széles, a másik irány végtelen, de azt még nem vettem igénybe. Lehet, hogy majd a túlvilágon. De szép lenne...
Mit ábrázol majd?
Nem mondom meg. Csak annyit árulok el, hogy egy az égbe vezető lépcsőt. Ha hagynak látni és szőni, ki fog derülni. Remélem, hogy nyárra kész lesz.
Hogy érti azt, hogy hagynak látni?
Remélem, hogy az égiek megengedik, hogy nappali fénynél dolgozhassam. A megbízásos munkáimat régebben többször is lámpafénynél voltam kénytelen megszőni. De ez mazochizmus, mert a szálak a mögötte lévő papíron olyan árnyjátékot csinálnak, hogy az ember szeme kiugrik tőle. A színeimet is kizárólag nappali fénynél, sok esetben a hajszálnál is vékonyabb fonalakból keverem. Soha nem használok csak egy színt, mindegyik többféléből áll össze.
Hogyan élte meg, amikor észrevette, hogy az alkotásai keresettek lettek?
Úgy mondták régen, hogy Honthy Hanna „szedte a tapsot”. De az én világom a vendégkönyv. Minél kedvesebbek velem az emberek a személyes találkozások alkalmával, annál inkább késztetést érzek arra, hogy elmeneküljek. Miközben mámorító érzés elolvasni, hogy nemzetiségre való tekintet nélkül, Sao Paulótól Japánig érzik, amit közvetíteni szerettem volna.
Az is fantasztikus, hogy a kiállításaim révén remek barátokat kaptam. Egyikük Párizsban él, és amikor megszületett a gyermeke, a gobelinem alá tette, lefotózta, és a fényképet elküldte nekem. Hihetetlen ez a kötelék, pedig szinte kommunikálni sem tudunk egymással, mert nem tudok franciául.
Mennyire nehéz kitalálni a címet?
Boldog gyötrelem, de megvannak a fix puskáim.
Mik azok?
Például Hamvas Béla művei. Amikor az Asha című gobelinemet szőttem, azt hittem, hogy agyvérzést fogok kapni, hiszen mindennap átment rajtam a tél, a tavasz, a nyár és az ősz is. Nem tudtam viszont, hogy mi legyen a címe. De Hamvas Béla segített. A Scientia Sacra kötetben bukkantam rá az Asha című fejezetre. Ez a szó is annyi betűből áll, mint ahány évszak van, és azt jelenti: fény.
Időnként elhívom a szűk baráti körömet, hogy együtt nézzük meg az elkészült művet. Csak őket, mert olyan ez, mint egy sztriptíz. A férjem (Tolcsvay László zeneszerző – a szerk.) ilyenkor mindig kifeszíti a házunk falára az elkészült munkát. Az egyik ilyen alkalomkor valamelyikük megkérdezte, hogy mi a kép címe. „Fogalmam sincs” – feleltem. A másik barátunk, Ágnes, aki nagyon ihletett, spirituális ember, egyszer csak azt mondta, hogy a kertben érzett egy furcsa, hűvös szellőt, majd az a mondat jutott eszébe, hogy
„Ne féljetek.”
„Hát, ez a címe!” – mondtam. Ilyen módon is jutok címekhez.
Az otthonában vannak gobelinek?
Egyetlenegy sincs. Nem bírnám elviselni. Eleve másnak szövöm őket. Olyan ez, mint amikor valaki szül egy gyermeket, aki később önálló lesz.
Korábban azt mondta, kedveli a tárgyakat, és van egy 14 darabból álló „boldogság kék madara” sótartósorozata a lakásában. Milyen történet fűződik hozzá?
Az esti gimnázium elkezdése előtt keramikus ipari tanuló voltam. Egy esti rajziskola, a Postás Képzőművész Kör foglalkozásaira jártam, amelynek Tokajon volt a művésztelepe. Népszerű volt, hisz az ország minden részéről érkeztek oda emberek, és mindig nagyon vidám volt a hangulat. Akkoriban nagyon pesti voltam, ott kezdtem megismerkedni a falusi élettel. Hamar beleszerettem a régi történetekbe, az emberekbe, ahogy ülnek, vagy ahogy egy bádogbögrével kimerik a vizet a vödörből, és jóízűen megisszák. Ott kezdtem el régi tárgyakat gyűjteni.
Egyszer átmentem a körülbelül hat kilométernyire lévő Tarcalra. Nagyon szomjas lettem, de akkoriban még nem lehetett a boltban palackos vizet venni, ezért bekéredzkedtem a legközelebbi házba. A konyhában ült a nagymama, aki egyszer csak azt mondta: „Na, magának tartogattam ezt a kék madár sótartót, mert ezeknek itt úgy sem kell, és nincs szívem kidobni.” Megörültem az ajándéknak, és elneveztem a boldogság kék madarának. Aztán ha valahol megláttam egy hasonlót, rögtön megvettem magamnak. Egy idő után elterjedt rólam, hogy gyűjtöm őket, és mások is elkezdtek nekem ilyeneket küldeni. Örökre a szívembe költözött a boldogság kék madara.
Mennyire kötődik a kék színhez?
Van egy szarkaféle, amelyik csak kék tárgyakat gyűjt. Én is ilyen vagyok. Van, aki azt mondja, hogy a kék a kedvenc színe. Szerintem nincs kedvenc szín, mert mindegyik gyönyörű. Viszont mondanivalója van, amit szóban nem lehet kifejezni. Remélem, hogy a szürkéből most is egyszer kijutok a kékbe, mert azzal nagyon sokat lehet mondani.
Mit jelent Önnek, hogy a nemzet művésze lett?
Csak felületesen olvasom el azokat a leveleket, amelyekben túl sok a szöveg. Ez esetben pedig először azt hittem, hogy a véleményemre kíváncsiak; arra kérnek, mondjam meg, kit jelölnék a nemzet művészének. El is gondolkodtam azon, hogy nem ismerem eléggé a kortárs művészeket, ezért nem tudom, hogy kit kellene ajánlanom. Aztán még egyszer átfutottam a levelet, és rájöttem, hogy engem jelöltek.
Őszintén szólva nekem túl komolyan hangzik ez a díj, de nagyon megtisztelő, hogy valami nagy hazai szellem összegezte azt, amit eddig csináltam, és úgy találta, hogy érdemes vagyok rá. Ha ez így van, akkor nagyon örülök. Alkatilag távol áll tőlem, hogy ettől magasztos személynek érezzem magamat. A kárpitjaimon mondom el, amit érzek és gondolok, távol vagyok a közélettől. Ehhez képest úgy érzem, „túl vagyok díjazva”.
Miért?
Annyi elismerést, díjat kaptam már, hogy valószínűleg emiatt sokan azt hihetik, hogy tudok valamit.
G. T.
Fotók: Kultúra.hu / Hartyányi Norbert
