Ahogy a cipész cipője sokszor lyukas, úgy gyakran a pszichológusok magánélete is tele van elfojtással, tagadással. Még akkor is, ha egy olyan világhírű pszichoanalitikusról van szó, mint Alice Miller, akinek a korai traumákkal kapcsolatos meglátásai forradalmasították a gyerekneveléssel kapcsolatos nézeteket. Alice és fia, Martin Miller személyes drámáját a Láthatáron Csoport dolgozta fel a Hagyaték című, megrendítő és igen sűrű darabban, amely a saját szülő-gyerek viszonyunkat is új kontextusba helyezheti.

Soha akkora divatja nem volt a pszichológiának, mint napjainkban. Szakértők és lelkes amatőrök által (félre)magyarázott újabb és újabb irányzatok bukkannak fel, a pszichológiai ismeretterjesztő könyvek uralják a bestsellerlistákat, a neves terapeuták előadásaira szinte lehetetlen jegyet kapni. Sőt mi több, a pszichológiáról sikersorozatot is lehet csinálni, elég csak a Terápia különböző országokbeli adaptációira gondolni, amelyekben a pszichoterápiás ülések folyamatáról lehet hiteles – bár némileg felgyorsított – képet kapni.

Ha máshonnan nem, ebből a sorozatból bizony kiderült, hogy a pszichológus is csak ember: hiába van meg a szakmai tudása, az évtizedes terápiás tapasztalata, ugyanolyan könnyen és hatékonyan képes tönkretenni a saját és környezete életét, mint bármelyikünk. Ez a gondolat járt a fejemben, miközben a Hagyaték című, anya és fia rendkívül mérgező kapcsolatát bemutató előadást néztem.

Anya és fia

Adott Alice Miller, a 20. század második felének egyik sztárpszichológusa, aki azzal robbantott nagyot és lett szélesebb körben, a szakmán kívül is ismert, hogy a pszichoanalitikába bevitte a gyermeki nézőpontot. Felismerte, hogy a korai bántalmazásnak és a rossz szülői mintáknak milyen hosszú távú, nemcsak egyéni, hanem társadalmi szinten is érvényesülő negatív hatásai vannak: újratermelik a neurózisokat, az erőszakot és az agressziót. A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása című könyvében bemutatott, radikálisan új szemlélettel teljesen felborította az addig üdvözítőnek hitt poroszos, rideg nevelési elveket, és az ő hatására gyerekközpontúbb felfogás kezdett teret nyerni.

Feuer Yvette és Rába Roland

Amiből azonban nem sok jutott a fiának. Martin Miller csak anyja halála után volt képes arra, hogy A tehetséges gyermek igazi drámája: Alice Miller tragédiája című könyvében más oldalról is bemutassa a híres pszichológust. Vallomásából kiderül, hogy az anyja mennyire szeretethiányos közegben nevelte, testvérével együtt többször intézetbe küldte, és tétlenül nézte, ahogy apja testileg-lelkileg és szexuálisan abuzálta. Bár Martin maga is pszichológus lett, sokáig képtelen volt az anyja árnyékából kilépni, aki sokáig még azt is megakadályozta, hogy terápiás segítséggel dolgozza fel a vele történteket, majd mindkettőjük szerencsétlenségére egy olyan terapeutához irányította fiát, akiről később kiderült, hogy egyszerű csaló. Alice Miller élete végéig nem tudott szembenézni a hibáival, sőt talán fel sem ismerte őket, ezért a kibeszélésükre soha nem kerülhetett sor.

Hagyaték

A kétszereplős dráma így fiktív dialógus anya (Feuer Yvette) és fia (Rába Roland) között, amelyet az említett könyvek, interjúk, átiratok összegyúrásával hoztak létre az alkotók. A díszlet nélküli teret csak a két karakter közötti feszültség tölti be, az elfojtásokból és indulatokból táplálkozó érzelmi hullámzások elől nézőként is lehetetlen elmenekülni. Míg az anya fegyelmezetten, távolságtartóan, szakmai szempontból próbálja értelmezni a múltat, addig fiából elemi erővel tör fel a szeretethiány miatti kétségbeesés, a tehetetlenség és a neheztelés, valamint az évtizedek óta elnyomott düh.

Egyszerű lenne elítélni az érzéketlen, fiával embertelenül bánó anyát, de ahogy lassacskán kibontakozik kettőjük története, Alice múltjáról is súlyos titkok derülnek ki. A II. világháború idején ortodox lengyel zsidó családjával együtt gettóba zárták, ahonnan hamis iratokkal sikerült csak kimenekülnie, és Varsó „árja részében” meghúznia magát. Andreas Miller, egy Gestapo-tiszt párja lett, akivel később Svájcba költöztek. A holokauszttúlélő és a korábbi hithű náci közötti, alá-fölérendeltségre, elnyomásra épülő beteges kapcsolat az egész család, így Martin életére is szörnyű hatással volt. Bár zsidó származását titkolták, apja az összes antiszemita gyűlöletét rázúdította, és gyakran brutálisan bántalmazta. A szülők egymás között sokszor lengyelül beszéltek, kirekesztve a társalgásból a csak németül értő gyereket.

Az apa fizikálisan nem jelenik meg a darabban, személye és tettei azonban nyomasztóan visszaköszönnek a már felnőtt férfi cselekedeteiben. Például az, ahogy dühöngve előrántja a nadrágszíját, szinte elénk idézi a bántalmazó és áldozata közötti durva jeleneteket, és azt mutatja, ahogy Martin továbbviszi az apjától eltanult negatív viselkedési mintákat.

A fiú hol magából kikelve, hol a fogai között sziszegve, hol lemondóan, csüggedten szembesíti anyját szenvedéseivel, aki csak száraz szakmai elméletekkel, intellektuálisan és kimérten válaszolgat a vádakra, ami érthető módon nem elégíti ki a megértésre és legfőképpen szeretetre vágyó Martint. Kétségbeejtő látni, hogy az ünnepelt pszichológus mennyire vak a saját életét és fia érzelmeit illetően, és hogy mennyire képtelen felismerni szülőként elkövetett hibáit. 

A feloldozás így felemás: az anya nem, a fiú viszont képes szembenézni a múltjával.

Saját bevallása szerint – a darab után megtekinthető egy Martin Millerrel készített rövid interjú – ebben a folyamatban sokat segített neki a könyve megírása, amellyel nem Alice szakmai nimbuszát akarta megsemmisíteni, hanem a vele való ambivalens viszonyát igyekezett helyretenni, és közben árnyalni a róla kialakult idealizált képet.

Dramaturgiai és rendezői bravúr, hogy az alkotók mindössze hatvan percbe bele tudtak sűríteni egy ilyen fajsúlyos és nehéz témát, amelyen még hetekkel később is bőven lehet rágódni.

A Hagyaték legközelebb november 25-én és december 3-án tekinthető meg a Fészek Klubban. 

Nyitókép: Feuer Yvette és Rába Roland. Fotó: Reviczky Zsolt