Amit valamikor égitestnek hívtak

Viktor Olegovics Pelevinről írni meglehetősen hálás feladat: tizenöt éve alkot, szerencsére sok könyve jelent meg ez idő alatt, az egész világ odavan érte - talán saját hazájában próféta a legkevésbé, de ez szinte már kötelező toposz egy radikális újító esetében. Eleinte imázsa is figyelemfelkeltően hatott: fényképet tilos volt róla közzétenni, és nem is nyilatkozott senki fiának. Pár év múltán ezt a különc szokását elhagyta, ám azóta interjúiban nem fukarkodik a botrányos(nak vélt) ki- és beszólásokkal. Engem személy szerint hidegen hagynak az írók személyes megnyilatkozásai - bár tudom, hogy az olvasók nagy többsége szeret könyvön kívül is "találkozni" a szerzőkkel -, úgyhogy a Pelevin-mitológia boncolásába bele sem kezdenék: valahogy sokkal fontosabbnak tűnnek a művek.

 

 

Először Az agyag géppuskát olvastam tőle, és azonnal éreztem: valami egészen zseniális és új szöveghez van szerencsém, csak úgy kapkodtam a fejem, néha meg a levegőt. Azonnal kirajzolódtak a játéktér körvonalai: a szovjet-orosz múlt, a poszt-szovjet közelmúlt és ma, a legkülönfélébb irracionális síkok, keménydrogos víziók, és arányos iróniával adagolt filozófia. Mindezzel persze nem mondtam semmi eredetit vagy megdöbbentőt, de ennél rövidebben nem tudnám megfogalmazni, mitől is tetszett annyira ez a könyv. Sok jelenet még a klasszikus orosz prózát is megidézi, elsősorban Bulgakovra gondolok, fő művének Korovjov-Behemót jeleneteire és emellett tárcáira is.

 

 

Pelevin bravúrosan keveri a szálakat, a köznyelvtől a hosszas filozófiai monológokig terjed a hang, a különféle idő- és térbeli síkok pedig úgy csúsznak egymásba, mint egy (rém)álomban - de mindez nem is annyira ijesztő, hiszen humor is akad bőven. Na de mitől tűnik mégis radikálisan újnak mindez? (És most természetesen nemcsak Az agyag géppuskáról van szó, hanem a többi kötetről is.) Minden a keverésen múlik: először is adott egy író, aki országának múltját képes tökéletes iróniával látni, és sosem habozik viccet csinálni ebből a tényleg abszurd múltból. Ez nem kis lépés, ugyanis nem a "kínunkban röhögünk" típusú politikai kabarés vicc, hanem igazi abszurd humor, szinte már az angolok szintjén művelve. Ez a hozzáállás mindenképp felszabadító.

 

Másodszor szembetűnő a néhol széttartó síkok mögött meghúzódó klasszikus szerkezet: Pelevin megőrzött a hagyományos regényírói elemekből sok mindent, nem formalistaként akar újítani - éppen ez lehet magyarázat arra, hogy sokan olvassák.

 

 

Feltűnő még a párbeszédek abszurd hatása: a legváratlanabb pillanatokban kezdenek bele a szereplők elképesztően komoly filozófiai vitákba, s Pelevin szereplői szemmel láthatólag jártasak egy rakás irányzatban, a buddhizmustól kezdve a teozófiáig. Ám most az egyik legfontosabb ponthoz érkeztünk: Pelevinnél nem rajzolódik ki egy egységes létismereti (vagy hitbéli) háttér, nyilván azért, mert szerinte ilyen nem is létezik. A filozofálás (vagy istenkeresés, kinek hogy esik jobban) igazi posztmodern szerzőt mutat: lehetőségeket villant fel, de nem az eddig általános "nem mondhatok semmit" attitűddel, hanem egy ennél egy lépéssel továbbgondolt "nem mondhattok semmit" hozzáállással. Vagyis a szereplők folyamatosan csak beszélnek, magyaráznak, elméleteket gyártanak vagy visszhangoznak - mint azt a való életben is teszik -, és nem hajlandók tudomásul venni a wittgensteini tételt, vagyis az istennek sem hajlandók nem-beszélni és hallgatni.

 

 

Ezzel a szerzőről kiderül, hogy igencsak nyitott szemmel jár a világban, és érzékeli, hogy az utóbbi időkben (főleg a diktatúrák utáni államokban) megnőtt az emberek vonzódása a spirituális(abb) élmények és témák iránt - elég, ha csak a könyveknél maradunk, és végigböngésszük a katalógusokat az ezotéria és ezoterika címszavaknál. Amiben Pelevin tehát radikálisan túlmutat kortársain, az mindennek kritikus figyelembe vétele: az abszurdnak tűnő állandó filozofálás véleményem szerint pontos leírása a jelenlegi állapotoknak. Mindezzel nem azt állítom (és szerény véleményem szerint Pelevin sem), hogy lehetetlen lenne például egy gnózis-alapú létforma kialakítása, csak az esetek nagy többségében inkább beszélni szeretünk róla, mintsem megélni. E tekintetben talán a leginkább példaértékű mű a Számok című regény, melyben Pelevin a számmisztikát szűri át az előbb vázolt, sajátos rendszerén.

 

 

Sokat számít még természetesen a főszereplők megformálása, a gazdag nyelvi regiszter (a fordítók nem győzik hangsúlyozni, mennyi lefordíthatatlan nyelvi ötlet van akár egyetlen mondaton belül is), vagy a fiatalabb közönséget vélhetően izgalomba hozó drogos élmények - az összes toxikológiai teszt pozitív lenne, ha ráeresztenénk őket Pelevin könyveire. Egy idő után meg sem lepődünk, hogy 1919-ben egy vöröskatona kis szelencéjéből folyamatosan kokainozik (Kristályvilág), hogy Az agyag géppuska gengszter szereplői gombázás közben átlógnak egy kicsit a másik (túlvilági) síkba, vagy hogy a Számok főszereplője egy adag por felszippantása után elképesztő homoszexuális kalandba keveredik fő ellenségével.

 

 

Mindezek után essen szó a magyarul először idén megjelenő A Sárga Nyíl című kötetről is, mely a szerző harmadik könyve, és nem is baj, hogy eddig vártak a kiadásával: ha csak ezt írta volna eddig Pelevin, akkor most nem lenne világhírű. Ezek az elbeszélések ugyanis legtöbbször szárnypróbálgatásnak tűnnek, ám az egyik írás, a Remete és Hatujjú szerintem egészen zseniális, és már ebben is felbukkannak a korábban tárgyalt írói erények.

 

A bevezető és címadó írás, A Sárga Nyíl sem rossz, de ezt Cortázar vagy Mrozek is megírhatta volna, sőt tovább megyek: ez alapján Pelevin is Gogol köpönyegéből bújt ki. A folyamatosan száguldó, ám sehonnan sehová tartó vonat mint életmetafora az előbb említett uraknál nem bukkan fel emlékeim szerint, de túl szoros a kötődés a huszadik század elejének avantgárdjához, illetve a hatvanas évek egzisztencializmusához. A szereplők persze már itt is a kiutat kutatják, önmegváltásukhoz kétségbeesetten keresik a kulcsot, akárcsak későbbi társaik Pelevin legjobb írásaiban.

 

 

Nos, ugyanez az erő mozgatja a kötet második, már említett írásának szereplőit is, mely egy klasszikus megvilágosodás-történet, és abban különbözik a legtöbb Pelevin-műtől, hogy a szereplőknek sikerül saját árnyékuk átugrása, vagyis énjük meghaladása-megváltása. Érdemes figyelni, ahogy a keretül szolgáló világgal együtt Hatujjú szellemi horizontja is kitágul, valamint mestermunka az is, ahogy fokozatosan jövünk rá: kik is voltaképpen a szereplők. A poént épp emiatt nem is lőném le, csak annyit mondhatok: írónk mindenképp maradandó mesét alkotott. (A cikk címe egyébként ezen írás utolsó tagmondata.)

 

A kötet még két, egyébként kifejezetten jó novellát tartalmaz, melyek abból a szempontból lehetnek érdekesek: merre is keresgélte az utat írójuk. Amire aztán, szerencsére, hamar rátalált.

 

 

 

"Olvastam én is egy pár Pelevin könyvet, elég jók voltak, de egyikről sem állíthatnám, hogy maradéktalanul megértettem volna. Pedig nagyon próbálkozom évek óta. És újra meg újra eljutok a végkövetkeztetésig, hogy sokkal fontosabb az olvasása közben feltörő gondolatok keletkezése, mint az író szándékának megértése /kivéve persze akkor, ha az író szándéka a gondolatteremtés/, mint valami végső konzekvencia levonása." - Az Index vonatkozó fóruma

 

 

"Pelevinnek mind hazájában, mind a nyugati világban nagy sikere, híre, kultusza van. Ez hozzánk furcsa módon nem jutott el. Ennyire ragaszkodnánk előítéleteinkhez és illúzióinkhoz?" - Ács Margit: Játék ez még? (Holmi, 2006 március)

 

 

"A Számok első, felületes pillantásra egy rendes Pelevin-regény; másodikra nem az; harmadikra (ami már szinte nem is pillantás, hanem reflexió) mégis az, csak éppen másképpen, mint az eddigiek." - Rónai András: Szövetség a Számokkal.

 

 

"Nem hiszem, hogy a számítógépek vadonatúj világot hoznak létre. Nem hoznak létre mást, csak új világmárkákat. Nem lesz "brand new world", csak "new world brands". A számítógépek csak számolnak és utánoznak - mint az ügyvédek. Nem hiszem, hogy a számítógép fölszabadítja az embert, inkább még jobban gúzsba köti. Manapság a legtöbb ember - különösen a legfejlettebb országokban - többet dolgozik, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Ami írásaim apokaliptikus oldalát illeti, ami a számítógépekkel lenne összefüggésben - sajnos nem vagyok egy cyberpunk Szent János, pedig milyen nagyszerűen festene ez egy fülszövegen! Különben mielőtt az ember megírja az Apokalipszisét, először be kell fejeznie az Evangéliumokból ráeső részt. Különben senki sem fogja komolyan venni az Apokalipszisét." - Nem vagyok egy cyberpunk Szent János - a Magyar Narancs interjúja Pelevinnel 1999-ből.