Apró szépséghiba, hogy az augusztus 28-án kezdődő és közel tíz napig tartó önálló kis fesztivál programlapjairól tavaly és idén is lehagyták a "Haydn Eszterházán" címet, noha ez az augusztus végi bő egy hét tizenkét éve a Haydn Társaság fesztiválja az említett címmel, ahogyan az a teljes műsorfüzetben ugyanakkor korrektül fel is van tüntetve. Kár ezért a feledékenységért vagy figyelmetlenségért már a fesztivál atyja, a néhány éve elhunyt Strém Kálmán szellemi öröksége miatt is.
A nyitó koncert mindenesetre fergeteges volt. Csodálatos ajándék és szerencse, hogy még az ilyen nehéz időkben is olyan zenekart tudunk itthon üdvözölni, mint A Felvilágosodás Korának Zenekara (és nem A felvilágosodás zenekarát, ahogy a műsorlapon szerepel), Sir Roger Norrington vezényletével.
Ha valaki azt hinné az együttes nevéből, angolságából és a karmester lovagi titulusából következtetve, hogy valami hűvös, túlkomolykodó produkciót kap, mélységesen téved. Sir Roger bohóckodik, mórikálja magát, pózol a fotósnak, a művek végét a közönség felé való széles kifordulással jelzi, nevet és kacsint a muzsikusokra, karja eközben lomhán jár, szinte nem is jelzi a ritmust, és ami mindebből születik, az mégis elsöprő, lendületes, érzékeny, színes, telt, gazdag, csodálatos játék, amiben ányaltak és dúsak a pianissimók is, és senki nem mondhatja, hogy vibrátó nélkül szegényesen szólnak a korhű vonósok. Az egy szem, meglepetésre az első hegedűk mellé helyezett parányi nagybőgős nő nem brummokat, hanem dallamokat, hangzásokat, karaktereket csal ki a fölé magasodó hangszerből, a natúrkürtök nem kínlódva, hanem könnyedén és tisztán szólnak, a fortissimóktól nem hullik szét a játék harmóniája, hanem mértéktartóan megmaradnak az arányok, és a lassú tételek mélysége revelatív erejű. Az egész zenekar csupa mosoly, könnyedség, lelkesedés, ugyanakkor mélyen átélt, finom. Játékuk olyan, amilyen az angol gyep: 500 évig kell csak ápolni és egyenletesen smaragdzöld lesz. Jó sok évtizedes régizenélés, egymást követő generációk képzett muzsikálásának egymásba fonódása, és kész is a professzionalizmus.
Haydn esetén a műsorral nem lehet melléfogni, őt nemcsak azért kell ünnepelnünk, mert jubileuma van, hanem mert a valaha élt egyik legzseniálisabb szerző, végtelenül termékeny és kifogyhatatlanul szellemes. Ezen az estén az f-moll "La passione" szimfónia, Haydn egyetlen trombitaversenye (Esz-dúr), a Tobiás-oratórium nyitánya és a C-dúr "Mária Terézia"-szimfónia hangzott el. A legnagyobb attrakció a trombitaverseny volt. A nagyszerű David Blackadder hangszere is egészen speciális, annak pontos kópiája, amire Haydn a művet szerezte, és amit Haydn korát követően többé nem is használtak. Megszólaltatni nem könnyű, de Blackaddernek csodálatosan sikerült. Könnyedén és nagyszerűen adta elő a darabot, megtámogatva a nagyszámú és erős hangzású fúvós apparátussal, ami feltehetően arra utal, hogy Haydn idejében a zenekari hangzást a fúvósok erősebben határozták meg, mint más szerzőknél vagy későbbi korokban. Az előadás dimenziója megkapó volt.
Öröm volt Alison Buryt látni koncertmesterként, ő régi ismerős, 25 évvel ezelőtt Szombathelyen kurzust vezetett. Egy másik régi ismerős Richard D. Earle, aki egy 25 évvel ezelőtti Handel Brockes-passió koncerten (ugyancsak Szombathelyen, Nicholas McGegan vezényletével, a Capella Savaria zenekarral) az oboa szólókat játszotta. Telt ház, hatalmas siker, ünnepélyes fogadás, kánikulai nyári este, csak a borzalmas salakos udvar csikorgása zavarta a hibátlan estét.
