A mesterkurzusok lényege az lenne, hogy a kifejezésmóddal, megformálással, stílussal, a darabok hangulatának ívével, a kiejtéssel kellene foglalkozni, azaz a finomításokkal, apró trükkökkel. Nancy Argentának azonban szinte minden fiatal énekessel a nulláról kell indulnia: a hangképzéssel, a technikával, a szájüreg, a koponya és az egész test hangszerként való használatával, a hang belső rezonáltatásával, a hatalmas kifújt levegők benntartásával, a lélegzetvétel beosztásával. A lányok bájosak, Argenta a világ számtalan egyetemén évtizedek alatt begyűjtött tapasztalatai nem csupán meggyőzőek, de meghökkentőek és játékosak: leültet, lefektet, fejeket teker, tenyérbe énekeltet, és a csoda megtörténik: évek rossz tanári praxisát 20-30 perc alatt megfordítja, a hangok kinyílnak, az öblögetés eltűnik, a torokból préselt üvöltő hang a testből kontrolláltan árad. Szomorú kép a magyar énektanításról, és ékes bizonyítéka, mennyi múlik a jó tanáron.
Szerda este aztán megmutatta, hogy is kell mindezt csinálni. Egy még soha nem látott összeállítású csapattal maga mellett frenetikus sikert aratva lehengerelték a közönséget. A Capella Savariát Vashegyi György vezényelte a csembaló mellől, ő egyébként az Orfeo zenekar karmestere. A Purcell Kórust sem hallottuk még a Capellával soha, sem a két zenekar koncertmesterét, Kalló Zsoltot és Paulik Lászlót együtt szólózni, mint ezúttal. A program nagyszerűen összeállított: Purcell Tündérkirálynőjét Telemann és Vivaldi két hegedűs concertója követte, Handel concerto grossója után Salamonjából csendültek fel részletek.
Az este magával ragadó és katartikus volt: az érzelmek széles skáláját járta be a hallgató a könnyezéstől a boldog mosolygásig. Vashegyi mesterien dolgozta ki a darabokat, a pianók leheletszerűen rebbentek, a forték erőteljesen harsantak. A kórus brillírozott, Kalló és Paulik játéka két egyenrangú, virtuóz hegedűs egymásra figyelő párbeszéde volt oldott, játékos stílusban. A continuóban Vályi Csilla (gordonka) és Janzsó György (nagybőgő) remekelt, nem elfelejtve Szekendy Tamást és Vashegyit magát a csembalónál. Az oboán Brandisz Márton varázsolta el a hallgatókat, de pompás volt a fuvola szólam és a vonóskar is mind technikailag, mind megformálásban.
Ez utóbbiban Nancy Argenta tette fel az i-re a pontot: még ma is szép hangja szárnyalt a templom magasába, expresszivitása pedig valóban tanítható: a fájdalom szinte sír, az öröm ujjong előadásában. Mindenki részéről csupa szív előadás volt. Úgy érezte magát a hallgató, mintha angol gyepen járna: nincs más titok, csak ötszáz évig nyírni, locsolni. Nincs más dolog, csak évtizedek technikáját, bölcsességét és érzelmeit zenébe önteni és kész a legmagasabb szintű művészet.
Remélhetőleg eljutunk oda, hogy ez a csapat a budapesti Müpában is megmutathatja magát így, ebben a felállásban, mert azt kell mondjam, az utóbbi években hallott különböző olasz, német, angol nagynevű zenekarokat részben lejátszották, részben felértek velük. Vashegyinek hála, az Orfeó Zenekarnak van módja a Müpában megszólalni. Talán sikerül ezt a szombathelyi együttessel is elérnie, amely Magyarország legrégibb barokk zenekara. És zöldell, mint az angol gyep.
