A Razorlight nem túl régen debültált a brit gitárpop szcénában, 2004-ben adták ki Up All Night című, életvezetési tanácsokat sem nélkülöző első albumukat. Azt a vonalat képviselik, amit negatív vagy pozitív előjelek nélkül intelligensnek nevezünk. Szövegcentrikusak, tudnak zenélni pont úgy, ahogy kell, nincsenek mély, a sztárok nehéz éjszakáira utaló barázdák az arcukon. A frontember Johnny Borell gitáros-énekes pedig már-már egy táncos fiúzenekar, nők bálványa óriásposzteren típusú egyéniségre hajaz. Belvárosi londoni fiúk, akik nyitott szemmel járnak a világban. Valahogy pengeélen táncoltak a kommersz, és az alternatív között a szigeti koncertjükön is. Szerencsére viszont vérprofik és van bennük lendület, úgyhogy a mérleg az utóbbi javára billent el, így elmondhatjuk, hogy egyediek, van önálló zenei kifejezésmódjuk amellett, hogy Blur-tól Patti Smith-ig több nagy előd stílusa is tetten érhető a zenéjükön. A közönség lelkesedése is egyre intenzívebb lett és végül még azok is rázták a fejüket, akik a nagy legenda: Sinéad O'Connor érkezését várták egész nap.
Nem szívesen írom le az ír énekesnővel kapcsolatban a pop kifejezést, pedig mi más volna, amit csinál, mint szigorúan a szó legjobb értelmében vett popzene. Talán a másokhoz való hasonlításban számít a minősítés igazán. A Razorhoz képest kemény rockballadistának gondolom, akinek a geográfiai háttere miatt is nagyobb a nyughatatlansága, emiatt nem is tudtuk igazán, hogy milyen programmal áll majd elő. Van az a képünk róla, amikor a nyolcvanas évek végén berobbant az MTV-be a The Lion and The Cobra lemezről néhány számmal, a sírós-szerelmes dalával, de azt is úgy énekelte vékonyan és kopaszon, mintha a világot siratná el. Aztán eltűnt és újra kezdte, kicsit nagyobb hátsóval, kisebb filmszerepekkel a háta mögött, dolgozott jó zenészekkel, kevésbé jókkal, készített néhány nem túl jelentős albumot, anya lett, majd felvette ír népzenei lemezét. A gyökerekhez való visszatérés akár sikeres is lehetett volna és akkor meg visszavonult. A rajongói aggódtak nagyon, mindenféle hírek terjengtek arról, hogy depressziós, mígnem tavaly egy reggae-lemezt készített, amelynek a címe Down Your Arms és, amivel bebizonyította, hogy nem csupán az alterockhoz, meg a folkhoz van jó hangja, de szót ért az olyan öreg rastákkal is, mint a klasszikus reggae dob-basszus páros, Sly and Robbie.
Érdekes, hogy mindezek után nem az újdonságokkal állt elő, hanem mégis egy életmű összegző programot állított össze, talán azért, hogy a számára ismeretlen magyar közönséget megajándékozza a múltjával és megmutassa mennyire jövőbe mutató dalok voltak ezek már akkor is. A jövőképe egyébként egy szemmel láthatóan súlyosan kedélybeteg, allűröktől mentes, hiteles, páratlan hangú, kopasz, ír koboldot mutatott nekünk, akinek a nőiessége a favágókabát.
